Út a Semmibe..Novella

Az utolsó záró este lett volna egy kiemelkedő zeneszerző, amire igazából mentünk, de nem volt meg az a szükséges felszerelésem, amit amúgy pont tőlük kaptam kölcsön. Emiatt rám haragudtak. Pont rám? Itt se voltam mikor ellopták Csak magukat okolhatják. Végül emiatt nem is értünk oda az ominózus helyszínre. Mindenki feszült lett a történtek után. Inkább iszogattunk, majd a csapat szétszéledt. Így tettem én is, leléptem a társaságból. Ketten lézengtünk még a környéken mire ránk hajnalodott. A sátrakat kezdték lebontani, vége lett a zsinatnak. Az emberek eltűntek, mindenki készült haza. Hirtelen sok csendőr gyűlt össze a területen. Kerestek valakit. Valami ügy miatt szálltak ki és zárták le a zsinat területét. Szorult a hurok körülöttünk. Nekem nem voltak meg a papírjaim, ő meg nem akart velük foglalkozni, ezért igyekeztünk kikerülni a látószögből. A végén csak miránk vadásztak, hiába nem tettünk semmit, el akartak kapni mindenáron. Az utolsó ponton beragadtunk egy udvarra. Körös körben kovácsoltvas kerítés és mívesen faragott épületek tornyosultak. Már lőttek ránk nyílpuskával. Ekkor a barátom megveszett és démoni karmokat növesztett. Lekaszabolt rögtön egy pár támadót és kiugrott a kerítésre a valóságot meghazudtolva. Én csak lestem, de mondtam magamban, ha ő meg tudja tenni, akkor én is. Elkorcsosult karmokat és végtagokat növesztettem, bár én nem akartam ölni, csak menekülni. Követtem át a kerítésen és eltűntünk a csendőrök szeme elől.

Valami megváltozott a világban, a táj ragyogott. Egy őszi, fényes aranysárga tónusba öltözött negyedbe értünk. Akár tavasz is lehetett volna, de ez ősz volt, mert a fák levelei sárgultak, hullottak. A nap sütött, kellemes idő volt Krakowite-ben. Visszaváltozom normális formámra. Újra találkozok a többiekkel, passzolgatnak egy bőrbe vart golyót a lábukkal. Beszállok én is, de nekem láthatóan nem ment jól. Egy kis közönség gyűlt körénk, néznek minket. Egyre közelebb merészkednek, már emiatt is rontok. Mindegy, lelépek inkább. Nem az én sportom, megyek a magam útján, mielőtt a csendőrök újra ránk találnak. Papírjaim nem lettek meg, inkognitóban kell haladnom. Kiérek a városból, irány haza, kell egy kocsis. Valahol vidéken lehetek már messze. Lebilincselő a táj, teljesen meseszerű. Barátságos környezet, ahol ez a fentebbi sárga-zöld tónus uralkodik. Egy vendég szállást keresek éjszakára, útbaigazítanak járókelők. Furcsa mód itt valami elvarázsolt boszorkányokról beszélnek, hallom fél füllel. Beérek egy csárdába, de nincs szerencsém.

Hirtelen kiesik a nézőpontom. Nem kapok levegőt. Elájultam, álmodom tán? Mi ez a hely? Nem én mozgatom a testem. A történtek rajtam kívül esnek, már nem én irányítom, csak érzem őket. Jesszusom!! Állok a vendéglőben, amikor megjelent egy hosszú csapzott fekete hajú harminc év körüli férfi, kardal gyalogosan. Fáradt és borostás, szeme éles, arca helyes, de erőt parancsoló, állkapcsa enyhén előrenyúló, hegyes. Hallotta, a vidéken kétes természetű boszorkányok élnek az emberek között. Mit ad isten, pont abba a vigadóba lépett be megpihenni.

Itt volt a legfőbb boszorkány asszonyság tanyája. A lányai voltak a felszolgálók, akik étellel itallal kínálták. Kedves népség volt, ahogy a többi vendég is. A fő boszorkányról messziről látszott hogy nem hétköznapi eset. Tökéletesen szimmetrikus pajzs alakú arc, demona vonásokkal, fekete bekent haj, fekete vászon ruha, fekete szemöldök és ajak. A végzet asszonya, kiköpött magas rangú boszorkány. A vándor bele is szeret az egyik felszolgálóba első látásra. Demona látja hősünk meglett ember, ezért össze is láncolja őket szavakkal. A vándor hagyja magát, lehet meg is babonázzák, mert annyira gyorsan rácsaptak, de nem zavarta a dolog. Demona férje mint utólag kiderül a boszorkányok ura, egy kiöregedett démon. Egy családi házban, vagy inkább kastélyban élnek. Bár az öreg már csak a pincébe van halálán. Nem kellett semmilyen hozzájárulás részéről, nem sok vizet zavart, Demona irányít mindent. Vannak kisebb gyermekei is, de mind lány, fiú gyermeke nem volt. A kisebb lányok még hat-hét éves körül lehettek, ügyesen segítettek a kastély körül.

A vándor egy az egyben beállt a boszorkányok közé. Nem esett nehezére, nem fakadtak ellenérzései, teljesen természetes volt a folyamat. Volt benne valami, ami akarta az egészet. Demona érezte a háza újra életre kel, végre lett egy új férfi a sorban akire már szükség volt. Megmutatja neki a történelmüket, honnan jöttek, mifélék. Gonosznak nevezik őket, de ennek csak a fele igaz. Rég nem idéztek már meg vicsorgó aljas pusztító szörnyeket. Féltek az emberektől, ez a ház volt az utolsó menedék. Ha az öreg meghal, nem lesz ember aki esetleg újra férfit tudna nemzeni nekik. Vigyáztak rá, de már nem tudnak vele számolni. Demona azonban nem öregedett, illetve nem látszott rajta, ötven körülinek nézhetett ki, de több száz éves lehetett.

Az emberek viszont nem nézték jó szemmel, hogy a boszorkányok tanyája újra felvirágzott. Be kellett bizonyítaniuk, hogy fennmarad a béke, nem fognak újból szembe fordulni velük. Ezért egy meghallgatás félét tartottak az embereket képviselő nemes és a vándor között. Alá kellett írni egy szerződést, amiben garantálják a békét. Ezt aláírták, és megmutatták hogy az erejüket jóra is tudják fordítani, ha arról van szó. Demona nem mert megjelenni a feldühödött emberek előtt, ezért a próba úgy szólt, hogy ételt kell tudni teremteni a semmiből. A fent nevezett kastély előtt volt a bizottság és bemondásra kértek süteményt, húsostálakat, gyümölcsöt. A lányai pedig szaladtak le az alagsorba felhozni amit a Demona varázsolt. Látták fent az emberek, hogy ez jóra fog vezetni. Ezért megállapodtak, hogy a lány gyermekei mehetnek több faluba is, ahol ételt fognak teremteni a rászorulóknak, és így be illeszkedhetnek a társadalomba. Az öreg démon és neje így végül megnyugodva maradtak lent immár közösen az alagsorban.

Ott rendezkedtek be, hogy lezárják az életüket. Nem tűnnek el immár végleg a világból. Az öreg meg is halt a hírre. Már csak Demona élt egyedül lenn. Fent a kastélyban élt a vándor és az boszorkány asszonya aki át vette az anyjától a feladatot. Lett is egy gyermekük, egy fiú, aki szépen cseperedett fel. Közben az élet haladt, összetűzések nélkül éltek és gyarapodtak az emberek között, visszafogták démoni mivoltukat.

A vándor rendszeresen járt mesélő estekre, és az érdeklődő embereknek bemutatta, hogy miként tudtak a boszorkányok beilleszkedni. Időről időre feljöttek a gonosz tettek, és azok lezárása. A régmúltban nem volt ám ez mindig ilyen idilli. A szörnyek sok évtizeddel ezelőtt vadásztak az emberekre könyörtelen módon. A jelenlegi helyzet épp ellenkezője állt fent, de már annak vége. A legfőbb démonokat lecsillapították, ha kellett saját kézzel, csak az öldöklés múljon el. Három nagy könyvet vett elő, amiben mind-mind egy ilyen fődémon maradványa volt be-skatujázva és lezárva. Álomba szenderülve nem ártottak senkinek, nem is ebben a világban lakott már a lelkük. A fiú már egész idős lett ahogy teltek az évek. Tíz éves lehetett, amikor a születésnapi zsúr után lerohant Demona mamához. Nem értette a vándor, hogy gyermeke miért siet le ennyire az alagsorba, ezért ő is elment megnézni. Akkor látta elszörnyülködve, hogy Demona a gyermekének egy fekete lovagnak felöltöztetett vaspáncél bábut adott, és a fiú ezen gyakorolt a kardjával. Amikor megkérdezte, azt mondta, hogy így tanul az emberek ellen majd küzdeni, amikor eljön az idő. A vándor kikelt magából, fel ráncigálta az emeletre az anyjához, nézze meg mit művelnek az alagsorban. A gyermek anyja majd elájult bánatában, ezért arra döntöttek, jobb ha nem marad otthon a gyermek. Elküldték a lehető legtávolabb, a tengerentúlra tanulni egy külön iskolába, ahol az emberek gyógyítását tudja elsajátítani. Demona szíve megszakadt, veszekedett a lányával, kikelt magából. Magyarázkodott, hogy az unokájának a része, ha tetszik, ha nem. Ezt is tudnia kell, még ha nem is fogja ebben a korban használni.

Nagy veszekedés volt belőle, aztán mindenki visszavonult a saját emeletére. Demona az alagsorba, a vándor és boszorkány felesége a fenti szintekre. Így éltek még egy darabig. A vándornak hiányzott az első szülött fia, de nem akarta kitenni újra a megaláztatásnak. Közben az asszony újabb gyermekeket várt, megszülettek, de valami nem volt velük rendben. Azok mind megálltak a növekedésben. Négy-öt éves korban egyszerűen nem tudtak se fizikailag és szellemileg fejlődni. A vándor mérges volt, elkezdett inni, próbálta leplezni bánatát sikertelenül. Az asszony rimánkodott, nem tudja mitől van. Ez valami kórság, ami a szervezetükben történik, képtelen egészséges gyermeket szülni többé. A vándor kikelt magából, meggyűlölte az egész életét, amiért ide adta a fejét. Visszacsinálni már nem tudja. Benne is élt egy démon legbelül. Tisztában volt vele, elnyomta, és hangsúlyosan mondogatta magában: 'nem a - ka - rom ki - en - ged - ni' !

A család elzárkózott a külvilágtól. Napi szinten voltak veszekedések, apjok állandóan ivott. Hiányzott a fiú gyermeke. A sok korcs utódai elfajzottak, nyomorultak lettek. A kastélyban egyre sötétebb hangok jelentek meg. Nem foglalkoztak a külsőségekkel, az embereket kerülték. Ez a hangulat uralkodott az egész boszorkány családon. Szörny szolgái is egyre kevésbé lettek mértéktartóak. A vándor nem tudta mit kezdjen az egésszel. Nyomorultul érezte magát, nincs hatalma önmaga és élete felett. Az egész értelmetlen, biztos út a halálba, így fog meghalni. Azzal a tudattal, hogy a kezében volt a változtatás ereje de nem akarja használni. Elcsökevényesedik ő is és egész családja. Nem tudja mi a jó megoldás, fogalma sem volt mit kellene tennie. Saját lénye tagadásával elzárta magát a külvilágtól. Ez visszafordíthatatlan, nem lesz több követője. Asszonya kínjában Demonához tér segítségért, de abból semmi jó nem születhetett.

A démoni korcsaság elhatalmasodott rajtuk. Vándorunk csak tétlenül nézte ahogy felemészti magát és az egész családját a meddő helyzet. Biztos út az elmúlás felé. Egy dolog maradt, amivel képes lehet kitörni, és talán vissza tud találni fiához. Engedni kell! Hadd járjanak újra a démonok is az emberek között. De honnan vegyen erőt? Az erő önmagában kevés. Ahhoz, hogy új erőt vegyenek, életet is venni kell. Nem öltek már évek óta. Nincs élet, amit kiadjanak magukból, ha előtte nem vesznek el. Hirtelen megvilágosodott: ez a kulcs. Meg kellett tennie, nem maradt más út. Belátta el kell indítani a folyamatot, változást kell eszközölni. Demona-n keresztül szólt a többi városban élő lányoknak és azok gyermekeiknek. A szerződés alól mentesítette őket. Kezdjék meg módszeresen az emberek életét elvenni, ők maguk is ezt fogják tenni. Demona lelkesen intézkedett.

Ezzel kezdetét vette a boszorkányok lázadása, ami villámgyorsan háborúba torkollott az emberekkel. Az első halottak lovak és állatok voltak, így az idézés korcs jószágokra hasonlító teremtmények lettek. Ezek könnyedén ellepték a megyét. Ezután jöttek az emberszerű férgek, ők pedig felégettek mindent. A falvak és városok gyorsan elestek a démonok kezei között. A felesége megőrült a látványtól. Oda lett a béke!. - Sikított a kastélyban, de szavai süket fülekre találtak A vándor csak annyit mondott erre: - Milyen béke az ahol lassú halálra vagyunk ítélve?

Kifordult magából a világ. A vándort démon uralkodóvá választották, a kiterjedt háborúban iszonyatos erőt szerzett. Minden embert el akart pusztítani. Nem maradt benne semmi, ami visszatartotta volna. A boszorkány feleségét anyja bezáratta halott apja mellé. Hiába mondta amaz, ez a háború szükséges, mégha túl messzire is mentek. Az öreg démon biztos örült volna ennek a fordulatnak.

Múltak a hónapok és évek, kiterjedt háború zajlott. Az emberek azonban összefogtak, és messze földről hozattak csapatokat. Így ha lassan is, de vissza tudták foglalni a területeket. Végül az összes démont elpusztították, beleértve Demona-t, a vándort és boszorkány feleségét is, az összes torz szülöttel együtt. Lerombolták a kastélyt, semmi nem maradt belőle. Eltemették őket és maradványait egy ismeretlen sírba amit egy térképen jelöltek be, de a várost és helyét nem mutatja. Csak a démon uralkodó nevét. Herodotos. A város ahol a kripta lehet valahol a Jordán tenger partja mentén kell lennie, név nélkül.

500 évvel később..... valahol a Perzsa öbölben.

Egy öt fős felderítő csapat csuhában megérkezik egy kriptába. Vastag por és törmelék a földön és a kőből faragott szobrokon. Fentről bevilágító fény felé néznek. Az épület kupolája is beszakadt. Azt kell most kerülgetni. Tükröket hoznak magukkal. Az egyik egy öregebb alak nehezen bírja magát neki segít egy fiatal lány. Vörös hajú drapp rövid nadrágban és fehér blúzban. Helyenként összekoszolva, részt vett a munka nehezében, nem vitás. Beállítják a tükröket, de nem a fenti napsütéshez, hanem egy kintről jövő vörös sugárhoz. Addig mozgatják a három tükröt míg végül sikerül a szemközti nagy ajtóval rendelkező falra irányítani. A málhás szolgák visszalépnek a háttérbe, csak az egyik mer közelebb lépni. Foghíjas kopasz fejű, apró ősz borostával az állán. Bőven hatvan felett kell már lennie, megfontoltan mozog. Most mégis idegesen pillant körbe a termen. Eközben az öreg csuhás és a lány közelebb lépnek a falhoz. Egy név van ráírva, de megkopott és olvashatatlan. Az öreg igyekszik olvasni a sorokat, bár nem lát jól. Valamiféle tagadás szót tud csak kivenni. Mi lehet ez? Odalép a lány is hozzá, belenyúl a táskájába, kivesz belőle egy fém hatszögletű dobozt. Megnyom rajta egy gombot, amire az kinyílik akár egy rózsa, ez már egy csillagot ad ki. A falon szembe van egy hasonló mintázat, amihez oda emeli kéz magasságban. Pont belepasszol. Egy halk kattanás hallható. A szerkezet mögötte reccsen. A fémdoboz megragad mozdulatlanul. A csuhás alak ledobja fejéről a kendőt. Egy hatalmas karom sebhely húzódott az arcán. Egyik szeme beszürkült, ezért esett nehezére olvasni.

-Joshua, ugye megmondtam, hogy itt lesz ebben a kvadrátban.

Mögötte a kopasz segéd bólintott.

-Valóban gazdám. -Itt lesz a sírja?

Kérdezte a lány a sebhelyes arcút.

-Úgy vélem igen. Már csak el kell fordítani és kinyílik.

Kezét rátette a zárra és az óramutató járásának irányába elkezdte tekerni. Egy fél fordulat után megállt a szerkezet, mögötte nagy csattanás. A fal végre megmozdult, a por és törmelék perget ki a résekből. Akár az egész épület rájuk dőlhetett volna. Joshua és a többi szolga kiment a kriptából. A fal kettényílt, egy nagyon erős szívóhatás keletkezett, ami bentről húzta a levegőt. A vörös fény tovább haladt a sötétségben, és megállt egy síron. A sebhelyes és a lány beléptek az ajtón, de ott a márvány tömbön kívül egyebet nem láttak. Ekkor azonban a beszívott levegő megfordult és egy nagy légnyomásban fellökte a sír fedelét. A lökés olyan erős volt, hogy mindkettőjük kirepült az elülső terembe. Az öreg nagyon megütötte magát, nem tudott lábra állni. A terem teteje egy az egyben lerepült. A lány ellenben azonnal lerázta magáról a koszt és felállt. Immár az egész terem vörös fényben úszott, de ez már nem kintről jött, hanem bentről a sírból.

Fojtogató levegő áradt ki, remegett az épület körülötte, mégis állta a helyzetet, sokkal kíváncsibb volt mint bármelyikük. A sír fedelet felnyomta egy hatalmas szellem, ami egy démoni alakot öltött teljes alakban. Félelmetes sötét vörös lecsupaszodott fején megőszült hajtincsek lógtak. Karja elváltozott éles pengékké. Tekintete éhesen kémlelt előre, és észrevette lent a vörös hajú lányt.

-Hát megtaláltál!

-Ingred! - tette hozzá a lány

-Szabadíts ki engem és szabadítsd fel magad! Hozd ide a vörös követ, csak akkor tudok testet ölteni! A kő a lélek forrása!

A lány habozás nélkül szaladt ki a teremből, ami már alig állt a lábán. Kint a kripta előtt is hasonló lökés söpört végig. A segédek és Joshua igyekeztek magukhoz térni. Egyedül a földbe szúrt háromlábú tartószerkezet nem moccant a kristállyal. Joshua is látta a szellemet, és nem tudta szó nélkül hagyni.

-Herodotos! Csak azért mert démonná tudsz változni, még nem jelenti azt, hogy azt csinálsz amit akarsz.

-De, pontosan azt jelenti! - válaszolt neki a démon.

A démon élesen nézte lent az öreg alakot. Alig hitt a szemének. Az a régi barátja volt, akivel elindultak közösen Lengyelországból. Az idő megette, de érezte lénye még mindig az volt legbelül akit ismert. A miértek köddé váltak.

Joshua mormolni akart valami varázslatot amivel visszatolhatja a démont a sírjába. Azt viszont későn vette csak észre, hogy a lány szalad kifelé a kristályhoz. ‘Az nem lehet hogy kiszabadul!’ Nem hagyhatja, de túl öreg, hiába volt közelebb. Ingred, akiről azt hitte csak a kíváncsiság hajtja és az utazás kalandja miatt csatlakozott hozzájuk. Miért volt ennyire naiv? A sebhelyesről tudta mi a szándéka, de hogy ehhez a tettestársa maga lenne Herodotos ük-ükunokája, álmában sem gondolta volna. Átkozta magát. A pillanat műve alatt összeszedte utolsó erejét és nekilódult ő is. Aki hamarabb kaparintja meg a kristályt az megváltoztatja a jövőt.

Már csak két lépés. A lány viszont karnyújtásnyira volt tőle. Még egy centi ...…