Álomfoszlányok

Álomfoszlányok. Félelem kerít hatalmába, rám tekeredik, úgy érzem megfojt, kiáltanék, de nem tudok. Zajt hallok a távolból, feszült köd suhan a szemem előtt, meghalok… Nem! Felébredek… Reggel van.

Csikorgó, ropogó csontok, az ágy könyörög, maradj velem, de én tudom, hogy nem tehetem. Leküzdöm a kényszert, újra reggel. Homály, halálfáradtság. Az éjszaka maradványai. Megpróbálom

feléleszteni magam, hiába. Kávé, mosdás, nem segít.

Kilépek az ajtón, szürkeség. Beszállok az autóba, elindítom, még ő is

fáradt. Nyöszörög, kopog, de beindul. Átadja magát a muszálynak.

Város, reggel, emberek. Autók suhannak mellettem, maradványok. Egy másik világ foszlányai. Még mindig az éjszaka jár az eszemben.

Piros lámpa. Megállok. Emberek néznek az autóba. Ellenségesen,

fáradtan, a világtól undorodva. Egyformák, szürkék. Nincs semmilyük, csak a munkájuk. Monoton az életük. A reggeli útvonal a szokásos. Évek

óta. Elindulok, beérek a suliba. Csengetés, mint mindig. Robotok

vagyunk, programok, szabadság nélküli adathalmazok. Első óra, szem

lecsukódik, kezd szaggatni a program. Aztán megáll. Majd újabb

csengő, újraindul. Délután vége.

Autóba be, hazaindulás. Megint emberek, megint szürkék. Néhányon

még a textúra is elcsúszott a nap folyamán. Karambol, hibás a

program. Szitkozódás, gyűlölet, meggondolatlanság. Nézelődöm, aztán

tovább megyek. Végre otthon, nyugalom.