Radnóti - Razglednicák

Radnóti Miklós : Razglednicák

1.

Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,

a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;

torlódik ember, állat, szekér és gondolat,

az út nyerítve hôköl, sörényes ég szalad.

Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,

tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan

s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,

vagy korhadt fának odván temetkezô bogár.

2.

Kilenc kilométerre innen égnek

a kazlak és a házak,

s a rétek szélein megülve némán

riadt pórok pipáznak.

Itt még vizet fodroz a tóra lépô

apró pásztorleány

s felhôt iszik a vízre ráhajolva

a fodros birkanyáj.

3.

Az ökrök száján véres nyál csorog,

az emberek mind véreset vizelnek,

a század buzös, vad csomókban áll.

Fölöttünk fú a förtelmes halál.

**4.

Mellézuhantam, átfordult a teste

s feszes volt már, mint a húr, ha pattan.

Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -

súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.

Halált virágzik most a türelem. -

Der spring noch auf, - hangzott fölöttem.

Sárral kevert vér száradt fülemen.**