Egy beteg ember gondolatai a magányról...

-Szóval, kezdhetjük? [A páciens valóban elmezavarban szenved.]

-...

-Alkalmas önnek az időpont? [Szövegében többnyire többszörös komoly ellentmondások és logikátlan következtetések találhatóak.]

-...

-Nem zavarom? Örülnék neki, ha lenne ma rám egy kis ideje, hisz meg kellene beszélnünk egyet, s mást.

-Mindenkinek arra van ideje, amire szakít időt.

-Ahogy mondja. Kérem, magának is jót tenne, ha beszélgetne végre valakivel.

-Miről kellene beszélgetnem?

-Amiről csak akar. Hoztam magának zenét is. Válasszon nyugodtan számot a lejátszón.

-Mondja, nem érzi magát magányosnak mostanság?

-Magány... mit tud maga arról...

-Beavatna?

-Hisz maga nem értheti meg! Mindig boldog és elégedett volt az életével, igaz? Az emberek folyton-folyvást körülveszik, s a tanácsait kérik. Számomra ez nem jutott osztályrészül. Mit tudhat maga arról az elemi magányról, mely az én lelkemet tiporja nap, mint nap?

Hogyan látom én a világot? Megmondhatom. De nem lesz benne köszönet. Egyedül vagyok én a világ ellen. Csakhogy ez egy olyan harc, aminek én csak a vesztese lehetek, az ellenfél pedig meg se rezdül tőle, jobb esetben pedig meg sem hallja, amit mondok...

Sokszor csak a végtelen utat látom... melyet sosem leszek képes megtenni... oly sok dolog van még földön és égen, mit az én elmém képtelen földolgozni, s teljesen átlátni. Ekkor csak azt a hosszú, végtelen utat látom, mely arra lenne hivatott, hogy fejlődésemet mérje. De kérdem én, mire jó az, ha fogalmam sincs róla, hogy hol járok?

Igen. Sokszor érzem úgy, hogy ott állok, ahol a part szakad. Ahol megtörik a víz. Az ember, a világ csúcsán, s a "civilizáció" peremén. Vagy inkább a józanságén? Magán az életén? Elég lesz az erőm, hogy ne zuhanjak le? Vagy már az egyensúlyérzékem sem lesz elég??

Mikor mondhatom el magamról, hogy bölcs vagyok? Mikor jutok el odáig, hogy magaménak tudhatom az Univerzum tudásának, csak egy apró szikráját is? Megtettem érte mindent... de... nem érhetem el az IGAZ tudást addig, míg itt vagyok. Míg elviselem a szomszéd üvöltözését, az autók zaját, az utca csörömpölését, s az élet szagát.

Megvédeni? Hah! Mi védhet meg ettől az őrültekhez hasonló gondolkodástól?

Mi védhet meg a világ kegyetlenségeitől? Az árnylények faggatózásaitól?

A sivár, kietlen világ létének rideg tényétől?

Menekülni? Hogyan? Dugjam tán fejemet a homokba? Vagy szabaduljak meg tőle?

Mennyivel egyszerűbb lenne minden... vagyis... bocsásson meg, szinte semmi nem lenne egyszerűbb, csupán az, hogy NEKEM nem kellene mindezen szörnyűségeket megélnem. Hmm...

A gonoszság gyökerei. Elválasztanak e világtól. Nem lehetek közel senkihez, ha már teljesen körbefonták testem és érzelmeim...

A világ oly... bonyolult. Manapság, mikor a legnagyobb művészet talán az építészetben rejlik. Ez mindennél jobban kifejezi, mennyire kusza az épületeket tervező és megépítő nyomorultak agya. Mennyire túl akarják bonyolítani az élet összes apró részletét, mikor még az egyszerű formákat sem mindig képesek tökéletesen visszaadni.

Az élővilág mit gondolhat minderről? Csupán magunkkal törődünk. Egyéni és társadalmi szinten. Mert a saját érdekeinkért képesek vagyunk másokkal szövetkezni, hogy valami szebbet, jobbat, nagyobbat teremtsünk. De közben elfeledkezünk arról, hogy mások is élnek rajtunk kívül. Mások, akiknek elvesszük az életterét, szabadságát, s társaságát is...

A természetben, talán ott lenne a megoldás? Sok művész vonult ki a civilizációból, hogy mentesüljön a sok szabálytól, melyek csupán korlátozzák őt. Melyek miatt lenézik, vagy rosszul ítélik meg. Mert képtelen alkotni ott, ahol nem törődhet egy ideig csupán saját gondolataival, saját érzelmeivel. S egy idő után ez annyira felemészteni, hogy már józanságát is fenyegeti a körülötte élő közeg puszta léte is!

Elszállni... megszabadulni... HAGYJANAK BÉKÉN!!! Nem akarok senkit magam körül látni! Azt hiszik, hogy egy státusban vagyunk? Én nem állok azon a szinten, mint bárki más! Sokszor mondják, hogy nem járok a földön... igen, ez ÍGY VAN!

Fölöttetek állok, s csak olyankor érzem magam teljesnek, mikor ezt mások tudtára is adhatom! Ilyenkor úgy érzem, mintha lebegnék. Mintha egy kellemes, hűs fuvallat járná át tagjaimat... felfrissítve lelkemet... de aztán kipukkadok, s ismét itt vagyok!

Elérhetem valaha, hogy ne is vegyenek rólam tudomást? Miért kell mindenkinek rácsodálkoznia arra, hogy MÁS vagyok, mint a többség? Mint a tömeg. Mint a sok kis hangya. Mint a fekete áradat. A massza, amely pusztító ragályként lepi el ezt a bolygót, megfertőzve mindent, ami szent...

Lehet-e maradandót alkotni? Valamit, mely évszázadok múltán is fennmarad? Melynek majd csodára jár minden féreg, aki azt hiszi, ért a művészethez? A szerencsétlenek, akik azt hiszik, csupán önzetlenségből osztja meg a művész alkotásait. Szerencsétlenek ők egyáltalán? Hisz nem is veszik észre ezeket a dolgokat... talán ők lennének az igazán boldogok? A tudatlanok? Azok, kiknek túl apró agyacskájuk van ahhoz, hogy felfogják, mi is veszi őket körbe az év 365 napján?

Elvágyódás. El, ebből a városból. El, ebből az országból. El, erről a kontinensről. El, erről a sárgolyóról, melyet valami idióta egyszer Földnek nevezett el. A végtelenség. Az örökkévalóság érzete kísért egyfolytában. A fény és a transzcendens távolság.

Ahonnan nem kaptam még igazolást. Amiben nem akarok csalódni. Tudom, hogy ott van... tudom, hogy sikerülni fog.

A zuhanás a végtelenbe...

Megbotlok én is, mint mindenki más. Elesek. S ilyenkor néha felsejlik bennem egy gondolat, mely mérges kígyóként csúszik végig testemen, s szinte fulladásig szorítja torkomat. Van-e értelme felkelni? Felállsz, hiszen csak így mehetsz tovább. De van-e értelme tovább menni? Nem múlik el úgyis nyomtalanul minden, mit megteremtettél, s létrehoztál? Csak egy porszem vagyok, ezt tudom. A sivatagnak minden porszemére szüksége van ahhoz, hogy sivatag legyen. E nélkül nem lenne az, ami. De létezik-e olyan porszem, ami maradandó nyomot hagyott volna a sivatagban? Akiért köszönetet mondtak a növények, az állatok, esetleg maga a Szél? Létezik csak egy ilyen porszem is? Én mivel lennék több? Én is arra a sorsra jutok, mint ők? Egy csavar a gépben, ami elromlik, majd kidobják és senkit nem érdekel sem az, hogy eddig milyen jó munkát végzett, sem pedig további sorsa...

Számomra a világ hideg és sötét hely, csupán a kietlen sivárságot érzem nap, mint nap.

Máshogy figyelem mind az emberi-, mind a természeti- látószögeket.

Az emberek közti viszonyok... ennek csupán allegóriáit tapasztalhatom meg.

Hiszen a magány a dolgok elemi, eredendő és egyetemes összefüggése.

Egyetemes társtalanság? Talán olyasmi... Sosem éreztem magam fizikálisan egyedül. Csupán maga a megértés hiányzott. A tény, hogy az emberek értik, elfogadják, esetleg el is ismerik gondolataimat, ötleteimet, meglátásaimat...

De hát nem csak én vagyok egyedül. A Földön senki sem érti meg igazán a másikat!

Hallott már a kozmikus magányról? Hiszen ez minden ember lelkének mélyén ott lappang... senki sem láthatja, hogy valójában mi rejtőzik szeretett, vagy éppen gyűlölt embertársa fejében. Sosem lesz képes IGAZÁN megérteni a másikat.

Csupán ez nekem jobban fáj, mint magának...

**A páciens valóban elmezavarban szenved. Szövegében többszörös komoly ellentmondások és logikátlan következtetések találhatóak. Vélhetőleg (nem egyszer) komoly lelki válságokon ment keresztül, melynek során sorozatos téves megítélései és helytelen kognitív disszonancia-redukciói következtében tudata megroppant. Állapota: reménytelen.

További teendők: az elmegyógyintézetnek jelenleg nincs kerete a beteg (várhatóan élete végéig tartó) gyógyszeres kezelésének finanszírozására.

Engedjék ki az utcára. Úgyis százával járkálnak kint a hozzá hasonlók. S mint az a beszélgetésekből kiderült: Senkinek sem fog hiányozni...

Utolsó megjegyzés: következő páciensünk az önmagát "V_Karesz"-nek hívó egyén lesz. Reméljük, nála több sikert könyvelhetünk el. De ez csak a következő héten fog kiderülni... **