A Borderlands annak ellenére itt van a listán, hogy az ismerősi körömből jóval több negatív kritika érkezett vele kapcsolatban, mint pozitív, ráadásul a világot sem váltotta meg - talán pont ezért lett a századik.
Annak ellenére, hogy nem vagyok túlzottan közösségi játékos (ezt sem multiban toltam), valamiért ellenállhatatlan vonzást érzek a legtöbb akció-rpg irányából és még akkor is engedek a kísértésnek, ha semmi mást nem kapok a beleölt órákért cserébe, mint egymillió különböző tárgyat és egy jól kiegyensúlyozott képességfát. Nemcsak ezt hozta jól a Borderlands, de ami miatt egyértelműen az elitben a helye, annak alapvetően két oka van. Az első a kontrasztossága: egy haldokló, poszt-apokaliptikus világot képes élénk színekkel is hitelesen és stílusosan lefesteni. Nem Fallout, nem Rage, mégis működik.
A másik a kettőssége: végre egy évtizedes hagyományt rúgott fel két stílus összeházasításakor azzal, hogy az ellenséges hordák leverésekor nem csak a statisztikákra és a tárgyak/skillek megfelelő birtoklásra és kombinálásra helyezte a hangsúlyt, hanem legalább ennyire komoly szerepet kapott a környezet is. Amibe ugyanúgy beletartozik a közepes megvalósítású vezetés, mint az fps mintára megépített pályaszakaszok és a néhol kimondottan jó helyre lerakott ellenfelek. Nagyszerű példája annak, hogy egy átlagos fps és egy erős közepes akció-rpg házassága mennyire harmonikusan képes működni, pedig az ilyen mixeknél pont fordítva szokott elsülni a dolog és az erősségek gyakran kioltják egymást. De nem itt. És ha még a multiját is kipróbálhattam volna...
Örökké emlékezetes pillanat: a húsz órán keresztül mesterlövésznek fejlesztett Siren az egyik főellenfelet még azelőtt kilövi, hogy a bázisról bárki is igazán észrevette volna az érkezését.
Mélypont: minden idők egyik legrosszabb záróellenfele, akit egy oszlop mögé beállva becsukott szemmel ki lehetett lőni.