Az Ace Combat 6 nálam tipikus példája volt annak, hogy mennyire meg tud változni az ember véleménye hetekkel, hónapokkal azután, hogy egy élményt hagyott leülepedni. Meg vagyok győződve ugyanis, hogy a Blazing Angels II pályái hiába sokkal jobban tervezettek, a H.A.W.X. néhol hiába látványosabb és a Battlestations sorozat játékmechanikája hiába áll sokkal több lábon, a fentiek közül mégis az Ace Combat 6 képes a leginkább arra, hogy bemarja magát az emlékekbe.
Feledjük el egy pillanatra a játék repülős elemeit. Azt a korábbi öt epizódban sikerült a maga sajátosan árkád módján a tökélyre fejlesztenie a sorozatnak, tehát a hatodik résztől a minimum, amit elvárhatunk, hogy a játékmenete polírozott lesz. Az is, tökélyre van csiszolva. De amiben igazán döbbenetesen egyedit alkot, az a történetmesélése. Párhuzamosan vezet két szálat (a két szembenálló oldalt) és egyszerre ábrázolja a harcok sűrűjét és a háttérországok szinte jelentéktelen embereinek megváltozott életét. Ezt a sajátos kontrasztot technikailag hibátlan, teljesen sajátos melankóliát árasztó videóival éri el, amelyeket valószínűleg akárhányszor szívesen újraélnék. És ha mást nem is lenne képes felmutatni, csak a jelen generáció egyik legízlésesebb filmcsomagját, már szinte azzal itt lenne a helye a listán, de ezek egyedisége mellé a vérprofi játékmenet is betársul - aki legalább egy kis vonzalmat érez az égi háborúk iránt, annak kihagyhatatlan élmény.
El ne nyomjátok a videókat...
Örökké emlékezetes pillanat: Az éjszakai pálya tüzijátékokkal csodálatos látvány - amíg bele nem rondít az ellenfél.
Mélypont: Az utolsó ellenfél utolsó fázisa annyira alattomos, hogy néhány japán anya feltehetőleg sokat csuklott az elmúlt két év során. Megcsinálni ennek ellenére csodás érzés volt.