Top100 - # 89 Bungie jumpin'

Igen, tudom, világvége, csak nyolcvankilencedik. Soha nem ígértem, hogy mindenkinek tetszeni fognak a helyezések, csak azt, hogy írok az élményeimről.

Ahányszor olyan társaságba kerülök, ahol Halo 3 fanatikusok vannak, mindig megkérem őket, hogy beszéljenek a sorozat titkáról. Mitől lett akkora klasszikus, amilyen? Van-e élet multiplayer nélkül? Miért érzem azt, hogy jó játék, de azt nem, hogy fantasztikus? És a válaszok rendre érkeznek is, és ami a legmegdöbbentőbb, hogy sokszor meg is tudnak győzni. Ami a felszínes ismerkedés során rejtve maradt, az ettől függetlenül ott van a háttérben és működik. A rajongók átszellemült arccal magyaráznak, és visszaemlékezve az említett részeltekre látom, hogy igazuk van. Ami nem hozta meg elsőre a katarzist, azt gyakran csak flegmán kezeltem vagy észre sem vettem. Egy biztos - végig fogom játszani még egyszer.

Rajongás nélkül is vannak természetesen olyan élmények, amelyek beleégtek az agyamba. A leginkább az, hogy minden összecsapás egy önállóan is értékes és élvezhető csata, ahol a taktikának mindig kiemelt szerepe van és két nekifutásból egészen biztosan máshogy élhetjük át és küzdhetjük végig az egészet. Nincs rommá scriptelve, éppen ezért a - számomra - kimondottan átlagos dramaturgiát maximálisan ellensúlyozza, hogy van egy csomó olyan pálya, amelyből perceket fel tudok idézni,annyira sajátos, jellegzetes élményt nyújtottak. Vérprofin van megcsinálva, na, nem kell ezt ragozni.

Ez nekem a Halo 3, a játék, aminek bárhonnan kiragadott három perce teljesen elkülönül minden piacon lévő fps-től - rajongóknak ez nyilván kevés, bennem ez ragadt meg leginkább. Szeretem, de soha nem estünk szerelembe.

Örökké emlékezetes pillanat: Okos, kellemesen alattomos, az átlagosnál reálisabban viselkedő ellenfelek mindenhol - de el tudnám ezt képzelni más játékokban is...

Mélypont: A mai napig nem tudom megérteni, hogy egy ilyen AAA játéknál hogyan engedhették meg a készítők ezt a grafikát maguknak.