Habár a kilencvenes évek vége felé egy rakás sportjátékot nyúztam, a következő évtizedre valahogy megszűnt ez a szokásom, manapság pedig bevallom, nagyon ritkán kerül bármelyik gépembe ilyen sorozat. Éppen ezért a listán is egészen pontosan kettő fog csak szerepelni.
Az első rögtön duplán, ugyanis a Virtua Tennis mindkét Dreamcastos epizódja meghatározó volt az életemben, még négy-öt évvel később is elővettem őket. Talán a gép egykori rajongói számára meglepő lehet ez a kijelentés, de számomra sokkal inkább a Virtua Tennis volt „A” Dreamcast cím, mint sok más siker - hiába született valójában játékteremben, hiába portolták át más platformokra is.
A leginkább az a döbbenetes, hogy 2001-ben tulajdonképpen meg is állt a fejlődés, azóta számomora nem volt képes jobbat alkotni senki, a harmadik epizódba bele lehetett tenni néhány tucat órát, de a zsenialitás szikrájának hiányában már nem tudott fellángolni a régi tűz. (Ez a mondat annyira, de annyira nyálas-gennyes szar, hogy bent hagyom elrettentésként :))
Mit lehet írni egy sportjátékról? Számomra az egyik kiemelkedő bulikellék volt annak idején és könnyen lehet, hogy nem nagyon fogják felülmúlni a közeljövőben sem, annyira tökéletes a maga módján. Fognak jönni játékok több licenszelt teniszezővel és szórakoztatóbb karrier móddal, de a mechanika tökélyre csiszolt gyémánt.
Örökké emlékezetes pillanat: Erről szokták írni az „easy to learn, hard to master” fejezeteket a design-könyvekben. Életedben először bekapcsolod és két perc múlva már sikerélményed van. Aztán az első multizásnál agyonvernek.
Mélypont: Valahogy a kétezres évek eleje óta nem nagyon tudott megújulni a stílus, bár ez tulajdonképpen nem a Virtua Tannis hibája - épp ellenkezőleg.