A szívem megszakad annak átélésébe, hogy néhány éve lassú haldoklásnak indult a horrorjátékok stílusa . Ez a generáció ugyan egy-két zseniális címet kitermelt, de a kínálat sem mennyiségben, semi minőségben nem hasonlítható az előzőhöz. Habár egyszerű emberként jobban rajongok a fűnyíróval darabolós filmekért, mint a misztikus thrillerekért, játék formájában az utóbbi is legalább annyira hatásos és élvezetes tud lenni.
Az ezredforduló elején, amikor a japán szellemfilmek éppen a csúcson voltak, kimondottan egyedi ötlettel állt elő a Tecmo. Mi lenne, ha a szellemek ellen nem materialista eszközök segítségével vennénk fel a küzdelmet, hanem egy fényképezőgéppel. Gyanítom ha egy európai fejlesztő ilyen ötlettel állna a döntéshozók elé, utóbbiak minimum könnyű drogok intenzív használatára asszociálnának, pedig az alapötlet nem csak jó volt, működött is.
És ha már szellemek az ellenfelek, akkor ehhez nyilván a környezetet is kellően sötétre, borongósra kell megalkotni, ami ha ügyesen csinálják, azzal jár, hogy az a kevés, ami az elemlámpa/kamera útjába kerül (magyarul: látható), bitang jól tud kinézni. És a Project Zero (vagy ahogy verbatimosok ismerik, Fatal Frame) ebben is igen erős volt, az erőforrások ügyesen menedzselésének köszönhetően varázslatos vizualitással bírt.
A mostani generációban lassan a fél karomat odaadnám bármely új epizódjáért, annakj idején a jók közt volt, de mégsem a legjobb. Amondó vagyok, becsüljük meg a múltat.
Örökké emlékezetes pillanat: A játék a fényekkel és árnyékokkal teljesen egyedi hangulatot kölcsönzött.
Mélypont: Az ilyen ötleteket nem illik négyszer ellőni.