A kilencvenes években sokat gondolkodtam azon, hogy milyen lenne, ha a hagyományosan erős japán történetmesélést vegyítenénk a nyugati kalandjátékokkal.
A Shadow of Memories/Destiny pontosan ezt tette, tipikusan nyugati alapokra építkezve (a legendás bölcsek köve állt a középpontban), de sajátosan keleti irányból közelítve meg a sztorit.
Feltételezem, hogy a többség nem ismeri ezt a játékot, sőt, talán akik ismerik, azok sem szeretik különösebben. Az biztos, hogy nem tartozott az adrenalinpumpáló akciójátékok közé, ellenben volt benne időutazás, koszos középkori hangulat, össze-vissza csavart történet és már nem is emlékszem, öt vagy hat fajta befejezés. Természetesen úgy volt megoldva, hogy szinte teljesen előröl kellett kezdeni, ha valaki újat akart előhozni - de ez valahol így korrekt.
Nyilván nehéz egy olyan korban megérteni a varázsát, amikor az egy másodpercre eső impulzusok számának nagyságán vetélkedik egymással a sok fejlesztő, de én mégis megpróbálom néhány mondatban megfejteni a titkot. Vannak játékok, amelyek nem akarnak többet, csak elmesélni egy nagyszerű sztorit, akár egy jó könyv vagy film. Nem esnek abba a hibába, hogy mindenféle stílust vegyítve és az éppen divatos hullámokat hátán lovagolva szörnyű hibridként nem szólnak senkihez. Inkább bevállalják, hogy szűkebb réteghez szólva szerezzenek (hatszor) hat kellemes órát. Nem robbant bombaként, még akkorát sem szólt, mint egy átlagos fing, mégis azóta vágyok arra, hogy több jó japán kalandjáték érkezzen.
Örökké emlékezetes pillanat: 19990 forintba került, ez volt az első PS2 játékom :)
Mélypont: Egy évvel később négyezerért számították be. Az volt talán az utolsó játékom, amit eladtam.