Top100 - #73 Osztódásra képes sárga zselé gurul a domboldalon

Abban a világban, ahol a jó játékokat a fejlövések számával, az elkötött verdák márkájával és a bivalynyakú kopasz főhősökkel mérik, a LocoRoco bizonyára nagyon rossz játék lehet. Rossz, hiszen a valóságtól teljesen elrugaszkodott, a küldetések nem elég felnőttesek (pedig jól szájbabaszni valakit a GTA-ban mennyire az) és túl japán. És amúgy is ki hallott már olyat, hogy egy mesének egy kis gömböc legyen a főszereplője.

Na ez a világ nem az én világom.

Eleve alapvető tévedésnek tartom, amikor valaki egy játékot kizárólag tartalma és esetenként komolytalan audiovizuális tálalása miatt tart értékesebb vagy gyengébb alkotásnak. A sokak által „felnőttesnek”nevezett játékok az esetek többségében csupán témaválasztásuknak köszönhetően tartoznak ebbe a katagóriába, ez azonban a valódi értéknek semmilyen mércéjéül nem szolgálhatna.

Ehhez hozzájön még az is, hogy a mai átlagos játékos hihetetlenül türelmetlen, ami nem illik bele az általa kedvelt sémába, az selejt, szar, hulladék. Ha a sakkot ma találná fel egy független fejlesztő, nyerne vele két indie díjat, megvenné hatszáz ember és eltűnne a süllyesztőben - hiszen egy „k* lassú és unalmas taktikai játék”.

És hogy mi köze ennek a LocoRoco-hoz? Az, hogy néha érdemes a műmacsóságot félretenni és bepróbálni a legbizarrabb cuccokat. Aztán meglepődni, ha tetszik. A mai napig emlékszem, hogy amikor négy éve az akkori cég, ahol dolgoztam, beszerezte a játékot, több psp is körbejárt az irodában és mindenki ezen röhögött - kezdetben rosszindulatúan, kipróbálás után jókedvűen. Ez a LocoRoco, egy játékba csomagolt mosolykapszula, képtelenség vidámság nélkül elmenni mellette.

Örökké emlékezetes pillanat: Látni magam körül egy csomó harmincévest átvedleni ötévessé. Én sem lehetettem jobb.

Mélypont: Alapvetően egyszer elsüthető játéknak tűnik. A kettő még megengedhető, a három már túlzás lenne.