Enslaved - Teszt

Mindenki életében eljön az idő, amikor valami újra, szépre vágyik. A Ninja Theory most egy mesés utazásra invitálja a játékosokat. Az Enslaved : Odyssey To The West Alex Garland által írott története egy 1590-ben kiadott kínai regényre épít. Az alapok egyeznek, de a szereplők és a cselekmény sokszor eltér. Szinte csak Sun Wukong vagy más néven a Majomkirály személyiségbeli tulajdonságait tartották meg és ruházták föl ezekkel Monkey-t, a játék főszereplőjét. A 16. századi Kínában a könyv először szerző nélkül jelent meg, de később Wu Cheng'ennek védjegyezték. Ennek köszönhetően a Journey To The West lett a legöregebb kínai könyv, melynek hivatalosan is regisztrálták a szerzőjét. A történet több Tv sorozat, színházi darab és film ötletét adta. A legutóbbi alkotás, melynek alapjául szolgált, az Elveszett Királyság volt (a Majomkirályt Jet-Li játszotta).

A történet a távoli jövőben egy poszt-apokaliptikus világban játszódik, ahol álnok rabszolgahajcsár masinák tartják rettegésben a humanoid életformákat. Az emberek már nem szabadok, akik mégis, azok kis kolóniákban próbálnak életben maradni. Az Enslaved ennek a világnak a bemutatásáról szól, középpontjában a két szereplő: Monkey és Trip interakciója áll. Megismerkedésük sem volt összetűzésmentes, mivel a lány bármiféle bemutatkozás nélkül rabigába hajtja a férfit, hogy ily módon kényszerítse testőrségre. Miután tisztázták ki a főnök, meg is kezdik közös utazásukat a kalandok és egy elkerülhetetlen Stockholm-szindróma felé. Trip egy intelligens tini lány, aki csak haza szeretne jutni a családjához, ehhez azonban szüksége van Monkey, az erős, harcra termett vadember segítségére. Máris felborul a megszokott egyensúly. A főszerepet nem mellesleg a Gyűrűk Urából csak Gollamként ismert Andy Serkis kapta, aki nem csak a Monkey-t alakítja, de részt vett az átvezető mozik rendezésében is. Az eseménygazdag „menekülés” során egyre többet tudunk majd meg a világról és a szereplőkről. Kettejük kapcsolata adja a történeti dráma legfontosabb részét. A konfliktus folyamatos, nem tereli el a figyelmet a lényegről, így az végig érdekfeszítően izgalmas marad. A sztori kiemelkedő jelentőségű, nélküle csak egy átlagos akció-kaland játékról lehetne beszélni, de így egy sikerre éhes komplex produktumot kapunk. A fordulatokkal teli cselekmény biztosítja az érdeklődés fennmaradását a játékidő megkezdéstől egészen a stáblista végéig.

A grafikai motort már szinte megszokott módon az Unreal 3 biztosítja, mely meglepően jól muzsikál. A fényes, éles helyszínek és a néhol vakító effektek pedig arra engednek következtetni, hogy nem kevés energiát fektetett a Ninja Theory, a világ vizuális megformálásába. A területek ábrázolása átmenet a dzsungel és a betonházak romantikája között, melyek eltalált balansza egyedi „városképet” ad, de ez csak egy a megannyi különböző helyszín közül. Lesz itt még mocsár, elképesztő barlangrendszer, melyek mind bitang jól adják át az adott helyszín egyedi érzését a játékosnak. A nagy, nyílt terek pedig biztosítják a szabadságérzést, szinte már-már kedvünk támad beleszippantani a frissnek tűnő levegőbe. A grafika egész egyszerűen maradandó nyomot hagy minden földi halandóban, tán ez a látvány lesz, amit emlegetni fogunk. Az in-game grafika sokkal élettelibb, mint az egyes különálló átvezető mozik (a kettő közötti különbség hatalmas). Itt sokkal gyengébbnek tűnnek a textúrák, kissé „szürkébbek” a videók. Nem rondák, csak kidolgozatlanabbnak látszanak olykor, mint a sima átvezető mozgóképek, melyeket in-game grafikával közvetít a játék. Néhol nagy ritkán tapasztalni lassan betöltődő textúrákat. Ezzel a jelenséggel akkor találkozhatunk, amikor a játék ismerteti velünk az aktuális pálya kezdeti lépéseit. Apró kis pop-upok, de nem biztos, hogy mindenki találkozik majd velük. A játékmenet alatt minden simán, szépen muzsikál. A töltési idő minimális, a játék közbeni pedig elenyésző. Felugorhat egy „loading” felirat (háromszor volt rá példa), ha azonban meg is történik pár másodperc múlva le is mászik a képernyőről.

A színészi játék minden szempontból kiemelkedőnek számít. Az arcizomzat mozgásának kidolgozásáért külön dicséretet érdemel a csapat; páratlan az ennyire részletes és élethű mimika. Nem hiába, meglátszik Serkis közreműködése a játékban. Ahogy anno a csapat által kreált Heavenly Swordnál is láthattuk, rettentő módon minőségi drámai hatást tud kelteni az öreg. A humor, a keménység és a gyengéd érzelmek „átjönnek”. Monkey a tipikus kigyúrt, csúnya akciósztár érzését kelti az emberben, míg Trip a gyámoltalan, szelíd és okos szépségét. Ahogy halad a történet, úgy ismerjük meg mi is hőseinket. Személyiségjegyeik kibontakoznak, újabb érdekességeket tudunk meg róluk. Sokszor nem is szóban közlik, csak egy apró jel, egy arckifejezés enged minket következtetni bizonyos dolgokra. Megkedveljük vagy megutáljuk őket, de közömbös egy játékos számára sem marad majd senki. Az első percekben észrevehető lesz, hogy Monkey sokkal kidolgozottabb a többi jelen lévő szereplőnél. Persze mondhatnánk, hiszen ő a főszereplő. Hihetetlenül részletes minden egyes mozgása, látszik, hogy aprólékos és precíz munkafolyamat terméke. Ezzel szemben Trip olyan mint egy igazi mellékszereplő (holott a társunk jóban rosszban), kevesebb „élet” van benne. Amikor átfut a pályán, hogy minket segítsen valamilyen módon, egyszerűen semmilyen a karakter. Ez csak a játékon belül érezhető, a videók alatt ennek nyoma sincsen. A szinkron hihetetlenül profi. A szereplők hangjátéka fergetegesen élethű és annyira „színes”, hogy nincs, akinek ne varázsolna akár egy parányi mosolyt az arcára. A zene ezzel szemben mégsem kiemelkedő. A legtöbb esetben a dallamok csak beköszönnek lágyan a háttérből. Kevés az olyan említésre méltó helyzet, amikor tényleg fontos szerepet kap a muzsika. Vannak azonban olyan drámai pillanatok, melyeknél előbújnak rejtekhelyeikről azok a fránya igényes dallamok, amelyek tökéletesnek tűnnek.

A harc egyszerű, de nagyszerű. Nincs túlkomplikálva, sem pedig túlságosan kihangsúlyozva. Van kétféle ütésünk, melyeket kombókban variálhatunk; pár speciális támadásunk, tudunk védekezni és kitérni a támadások elől. Az utóbbi kettőből remek kis kontrákat lehet indítani, ám a küzdelmek annyira pörgősek és egyszerűek, hogy e funkciók értelmetlenné válnak. Ez kivételesen nem probléma. Pont annyi harc van és pont annyira „nehezek”, amennyi ahhoz kell, hogy élvezetessé tegye a játéknak ezen elemét. Azt tudni kell, hogy az Enslaved bár Hack 'n' Slash, mégsem a harc eme termék legfőbb eleme. Inkább olyan mindenesnek lehetne nevezni, ahol a különböző játékelemek egyensúlyban vannak, kiegészítik egymást. Ahogy haladunk előre, úgy fejleszthetjük tulajdonságainkat. Ehhez csak Tech Orbokra van szükségünk. Ez két módon lehetséges: az ellenfelek legyőzésével illetve gyűjtögetéssel a pályákon. Az elejétől kezdve igen gazdagon szórja a helyi valutát, mi pedig szabadon dönthetünk, hogy mire akarunk beruházni. Az esetek többségében közelharcra kerül majd sor, de lesznek kivételek, amikor az ellenfelek helyes eliminálásával ideiglenesen távolsági ritkításra alkalmas eszközhöz jutunk. A nálunk lévő „bot” végéből is tudunk lőni, de erősen limitált képességekkel rendelkezi. A muníciónknak két típusa van: bénító és plazma. A kettő helyes használata esetén sikerélménnyel zárulhat a konfrontáció. A távolsági küzdelmeknél gyakran nagy szerepet kap Trip is. Rendelkezik ugyanis egy elterelő képességgel, mely képes az ellenfél szenzorait egy kivetített hologramra terelni. Ez alatt mi szépen a magunk kis sunyi stílusában odalopakodhatunk, majd egy feldarabolással beköszönhetünk a bádogpajtásoknak. Az ellenség intelligenciája csak szóban nevezhető így. Primitívségüket megfelelő mennyiségükkel kompenzálják, bár típusbeli különbségekről nem igen lehet sorokat írni. Körülbelül 6 különböző eltérő robot van a játékban, plusz a főellenfelek. Az Enslaved lényegesebb részét azonban a falon és egyéb objektumokon történő ritmikus „majomkodás” teszi ki. Remekül hozza össze a játék a harci és ugrálós elemeket. Megosztja úgy, hogy sosem válik unalmassá egy adott szekció. A platformelemekre igazzá válik egy régi mondás (csak kicsit másképp): minden arany, ami fénylik. Azokat a tereptárgyakat, melyek csillogással lettek ellátva, bátran használhatjuk akrobatikus mászási kötelezettségeink elvégzéséhez. Ugrást elrontani ugyanis nem lehet, akármennyire próbáljuk majd, nem fog menni. Az elemek automatikusan követik egymást. Elég egy irányt és egy ugrás gombot nyomunk, és már érkezünk is a következő elemre. Minden esetben folyamatos, dinamikus a mozgás. Nem akadunk el azon tűnődve, hogy vajon merre kell tovább közlekednünk a falon. A szökdécselő és mászást igénylő részeket az élvezet faktor, s nem pedig a konstans kudarcok száma jellemzi. Később persze lesznek egyre furmányosabb megoldásokat igénylő helyzetek, de ezek éppen csak akkora kihívást jelentenek, hogy ne unatkozzon a játékos.

Az Enslaved 15 fejezeten át kalauzolja majd az érdeklődő játékosokat egy mesebeli utazásra, egy olyan korba, hol csak egymásra számíthatnak az emberek. Tűzön, vízen, tengeren át tartó kaland vár majd mindenkire. A játékidő körülbelül 8-10, attól függően milyen adottságokkal rendelkezünk illetve, hogy milyen fokozaton esünk neki első körben. Ez rövidnek hangzik, ám pont elég. A játék pont annyira hosszú, hogy ne érezzük elnyújtottnak, unalmasnak; ezek az elemek ennyit bírnak. Megkapja tőlem a 9 pontot. A hangulat, a történet remek élményt nyújt. Az 1 pont levonást a kevés és buta ellenfelekért kapta, a túl egyszerű harcrendszerért és a kissé elnyújtott, "lustább" végjátékért.

Tesztek innentől kezdve ide kerülnek majd ki Klikk For Enslaved Teszt. A blogomba majd csak pár nappal később.