Where do you go to disappear?

Messziről kezdem, megismerkedésünk (haha) hajnalán, valamikor a huszonegyedik évszázad hatodik évében. Szerelmes voltam, mint bohó ifjúságom jelentős részében, s a dal, a dallam egyenest a szívembe hatolt: ez volt a Warm Sand. Persze hosszú hónapokig nem is voltam tudatában, mi ez a csoda, amit olykor-olykor hallok, hallgatok. De megtaláltam, s kiderült, kincsesbányába botlottam; az aranytorkú, tündéri énekesnő egészen egyszerűen nem képes elvéteni álomittas érzéseimet, tajtékzó érzelmeimet. Mindent megadtam volna azért, hogy saját füleimmel hallhassam édeni muzsikáját, s mint utóbb kiderült, a "mindenemnek" még az utolsó darabkáját is megérte.

Ősz volt, kemény, fagyos. Bécs utcáin töltöttem egy teljes éjszakát. Magával ragadott a varázs, nem bírtam, igaz, máig nem akarok szabadulni tőle. A teremben székek, ülni kell, de szétfeszít az ütem, inkább ugrálnék, vele énekelnék, vele táncolnék, míg a világ tart, s tovább! Őrültség, mesés tájak, vad fantáziák, miriád kaland, kérlek, ne legyen vége az estének! És nem is lesz, amíg élek, ez az emlék, az élmény velem marad, ebben biztos vagyok. Rabja lettem.

S most újra itt áll. Csendesen, boldogan; ez egy másik, érezhetően különböző, mégis ismerős. A helyszín tökéletes. Fény a sötétségben, ez ő maga, tündököl, elégedett. Boldog, s boldogságát, noha fáradt már, a turné utolsó előadásánál tart, nem rest megosztani a közönséggel. Velünk. Egy percet sem hat rá a múló idő, sem rá, sem mennyei hangjára, még most, évek elteltével is pont olyan elementáris, pont ugyanolyan lélekbe markoló, mint régen. Hogyha változik is, velünk változik; együtt növünk fel pajkos kisgyermekből lüktető szívű fiatallá. S a holdvilág fényénél tanulunk meg táncolni, nevetni, néha bizony keserű mosollyal a szájunk szegletében könnyezni is. Mindez olyan helyénvalónak érződik, annyira eggyé válunk a dalban, annyira természetes, hogy nincs rá jó szó. Ezt bizony át kell élni. Meg kell tapasztalni. Függöny.