Mielőtt Isten megbocsájt

Vagy magyar címén (höhö): "Drive - Gázt!" Hol is kezdjem?

Vannak olyan termékek, jelen esetben a filmipar termékei, amiket az ügyes marketing instant klasszikussá, kultuszfilmekké avanzsál. Nicolas Winding Refn mozija például ilyen. Rengetegen várták, már-már eszement érdeklődés övezte bizonyos körökben; és nem kellett csalódnunk benne. A rendező filmjei rendre brutális képekkel sokkolják (?) a nézőt, mondanivalójuk pedig egy életre megragad agyunk mély és titokzatos rejtekén. A Drive különösen nagy hatással volt rám. Sokan persze kimaradtak ebből a hullámból, vagy az erőszakosság, vagy a művészfilm-hatás, netán a neonrózsaszínre polírozott logo miatt, de a célközönséget elérte - és tarolt. Máig nem feledem azt a végletekig cool, tökéletes hangulatot, amit áraszt, a zseniális zenei aláfestést, a karaktereket, a sablonos sztorira építő, de mesterműként működő történetet. És a lányt.

De ne szaladjak ennyire előre. A főszereplő Ryan Gosling-ot lehet nem szeretni vagy imádni, közömbös azonban nem lehetsz. (Széljegyzet: az úriemberre már akkor felfigyelhettünk, amikor még csak mellékszereplőként asszisztált Ewan McGregor és Naomi Watts mellett a Maradj! című remekben.) Megkapó, mennyire fekszik neki ez a stílus, mennyire megtalálták egymást a rendezővel, hogy valami csodálatosat hozzanak létre. A vászonról egyenesen süt a minimalista játék profizmusa, a vágások, beállítások összhangja, a... nos, ez tipikusan az a mozi, amit látni kell. Azután lehet érte rajongani, vagy lehet szidni. És pont.

Én rajongok. Ha majd egyszer sikerül megvalósítani az álmaimat, én is ilyen filmeket szeretnék forgatni. Felírtam a listámra. Annak ellenére, hogy Refn előző rendezései (Bronson, Valhalla Rising) nem hagytak különösebben mély nyomot bennem, ez a darab celluloidtekercs megkerülhetetlen, majdnem tökéletes (de csak, mert semmi sem lehet száz százalékig tökéletes, ugye). Ez az a film, ami miatt az idén érkező Only God Forgives megemeli az adrenalint a véremben, ami miatt hevesebben veri a ritmust a szívem, amit egész egyszerűen teljes bizonyossággal tudom, hogy látnom kell.

Igen, az ott Ron Perlman.

Életem során nem számít kifejezetten ritka alkalomnak, hogy a vetítőteremben másodmagammal élvezhetem a filmszínházak varázsát, de még így is különlegesnek hatott, amikor a Drive-ot egy csodaszép lány kvázi-társaságában néztem végig. Elgondolkodtam, vajon erre számított-e, amikor jegyet váltott az (akkor) új Gosling-filmre, vagy pedig, hogy mennyire hasonlít az ízlésünk vajon, ha beszédbe elegyedünk, merre visz tovább az élet sodra. Vajon találkozunk-e még? És hasonló ostoba kérdések, amikre a választ tudat alatt is tudatos döntésem miatt soha nem fogom megkapni. Ez így jó. Ehhez a filmhez remekül illik. Sejthető, és aki látta, tudja miért játszik még most is, mikor visszaemlékezem, halovány mosoly a szám szegletén: szó nélkül, csak összenéztünk, és tudtuk. A pillanat egyszeri és megismételhetetlen. Ő sem, én sem feledem el többé.