A tíz legmeghatározóbb filmélményem

*Természetesen ez egy teljesen szubjektív lista, ami se nem kíván útmutatója lenni más filmrajongóknak, se nem tükrözi pontosan a kedvenc filmjeim. Ez csupán tíz film, melyek valamiért minden előnyükkel, avagy hátrányukkal, többet jelentettek, mint akármelyik másik általam is preferált, ám a listáról lemaradt kult-klasszikus mű.

A leírás nem bemutató, a dramaturgiáról szó nem fog esni, ezért spoilereket sem tartalmaznak a szövegek, csupán kognitív fulmkritikusságot'.*

Vanília Égbolt

Bár fogalmam sincs, hogy hány olvasóval rendelkeztem ez idáig, most minden bizonnyal a 80%-ukat elvesztem. Sebaj, a véleményem fenntartom, miszerint: A VANÍLIA ÉGBOLT EGY JÓ FILM!

Pedig a romantikus filmek rettentően taszítanak. Különösen azok a tipikus, „Valentin napra készített, helyes férfi, széplány, de mégsem lehetnek együtt,blabla, aztán mégis összejönnek és happy minden, amíg meg nem murdelnek” romantikus filmek.

Úgy gondolom, hogy ez a dolog (ez az érzés), olyan, mint egy spirál. Valamiből indul, valahová befut és szinte végtelen szálon mozog párhuzamosan. Éppen ezért egy kapcsolatban - bár tény, hogy a „becserkészés” a legizgalmasabb rész - nem az az igazán érdekes, hogy két ember, hogyan jön össze… hanem, hogy hogyan maradnak együtt halálukig.

A Vanília Égbolt kiindulópontja ennél mondjuk puritánabb és első blikkre nem is mutat túl a fent említett koncepción, leszámítva azt a pici apróságot, hogy itt a külső tényező, ami meggátolja a szerelmesek egymásra találását… elég hihető.

Sőt, a Vanília Égbolt, ebből a katyvasz alapból, legalább őszintén főz. David Aames, nem átallott kihasználni az olcsó kúrások lehetőségét, azután sem, hogy megismeri élete szerelmét(?), ami bár apróságnak tűnhet, szerintem igazán hozzátesz a műhöz.

Na és a fordulat. A fordulat, amit biztosan nem várnánk egy romantikusfilmtől. Sőt, igazából az egész megszerkesztettsége, a bájos káosza, önmagában is elragadó és a képernyő elé szegező, remekül játszik a feszültséggel és ugrál a stílusok között egy egészen katartikus lezárásig.

A VÉ, viszont igencsak rétegfilm, aminek több oka is lehet. Egyrészt, nehéz feladat a főszereplővel való azonosulás. Én (hála Istennek) világéletemben népszerű voltam a lányok körében a külsőm miatt, és ha gazdag nem is, anyagilag is az átlag felett helyezkedtem el, és így tökéletes alkalmam volt ivarérett koromban fejest ugrani a punci tengerbe.

Tényleg remek dolog, de a nyugati közerkölcs és konzervatív keresztényi norma, valamint belsőnk egy rejtélyes eleme, egy idő után valóban elhiheti velünk, hogy nekünk valakivel hosszabb távon is meg kell állapodnunk. Az olyan arrogáns rohadékoknak azonban, mint amilyenek a vonzó emberek, sokszor valóban még nehezebb feldolgozniuk azt, ha valaki visszautasítja őket, sőt, az elérhetetlenség önmagában erős érzelmi kötődést (szerelmet) képes kiváltani.

Ilyenkor pedig megpróbálunk minden szalmaszálba (akarom mondani szalbaszálba…embejméretűbe) belekapaszkodni és interiorizálni, reménykedve abban, hogy az újdonsült arcunk jobban elnyeri a kiválasztott tetszését. Ám, a teljes kudarc után, ha visszagondolunk az egész procedúrára, sokszor belátjuk, hogy különféle maszkok helyett, jobb lett volna magunk adni, ahogyan az oly sokszor működött.

És végül, de nem utolsósorban, ami miatt az egyik kedvencem a VÉ, azok a zenéi. Ok, nem a filmhez írták őket, és oké, ismerem azt az aranyszabályt (bár ezt ki határozza meg?), hogy egy filmnek, nem szabad kizárólag a hangaláfestéssel kiváltania az érzelmeket. De én azt mondom, fuck it, a film egy audiovizuális műfaj, igenis kit érdekel, ha egy dallam az átlagosnál jobban levesz a lábamról a képnél? Főleg, amikor egy filmben olyan előadók szerepelnek, mint a Radiohead, a R.E.M. és Sigur Rós - utóbbi ráadásul teszi ezt, a világ legszebb és legszomorúbb dalával.

Ilyen számomra a tökéletes romantikusfilm