A tíz legmeghatározóbb filmélményem

*Természetesen ez egy teljesen szubjektív lista, ami se nem kíván útmutatója lenni más filmrajongóknak, se nem tükrözi pontosan a kedvenc filmjeim. Ez csupán tíz film, melyek valamiért minden előnyükkel, avagy hátrányukkal, többet jelentettek, mint akármelyik másik általam is preferált, ám a listáról lemaradt kult-klasszikus mű.

A leírás nem bemutató, a dramaturgiáról szó nem fog esni, ezért spoilereket sem tartalmaznak a szövegek, csupán kognitív fulmkritikusságot'.*

Psycho

Mi az első dolog, ami eszedbe jut a Psycho-ról? A zenéje? A zuhanyzós jelenete? A főhős korai halála?

Én nem is tudnám eldönteni, annyira élénken futkorászik össze-vissza ilyenkor az összes emlékképem a Psycho-ról.

Valószínűleg ennek pedig egyetlen egy magyarázata van: ez a film méltán vált ekkora klasszissá.

Minek is nevezzük? Thrillernek vagy horrornak? Manapság kissé élesebb a határ a thriller és horror között. Míg előbbi a sejtelmességen és a random ijesztgetéseken alapul, utóbbi a közelről felvett, groteszk csonkításon és belezésen. És sajnos, ha van olyan filmes műfaj, ami már hosszú évek óta, a legjobb indulattal is csak stagnál, de semmiképp sem fejlődik (sőt, inkább hanyatlik), az mindenképp eme két stílus, amelyek kreatívkútja jó ideje kiapadt.

Persze, mai szemmel, talán már a Psycho sem akkora durranás, de ennek megint csak nagyrészt betudható az, hogy mint minden igazi klasszikust, ezt is rendre másolják, „folytatják”azaz, a mai napig is építkeznek belőle, amiért az alapja egy kissé elkopott.

Ez viszont ismételten Hitchcock profizmusát dicséri.

Számomra azonban a mai napig a Psycho hangulata és ritmusa az, ami igazán örökérvényűvé teszi a filmet. Nem túl hosszú, nem túl rövid, végig pörög, de nem erőltetetten, a fordulatok jól elhelyezettek, az operatőri munka a legtöbb esetben még a mai napig is megállná a helyét, Norman Bates pedig az egyik leghitelesebb és ebből fakadóan, legijesztőbb betegállat', akit valaha filmvásznon láthattunk.

Ó, és a zenék! Már a korábbi bejegyzéseimben is kitértem arra, hogy számomra mennyire fontosak az igazán meghatározó muzsikák a filmek esetében, és ezt a szokásom ismét gyakorolnám. A zene legalább akkora hatást képes gyakorolni, mind pozitív, mind negatív irányban, mint a kép. Ezzel sok film visszaél manapság, és úgy próbál meg valami érzelmet kiváltani a nézőből, hogy a szájába rágja egy „belassított zenés montázzsal” - amit viszont nem mindig szeretek, ugyanis a képeknek is igazodniuk kell hozzá. Na, erre (is) tökéletes példa a Psycho, a koherencia mindenhogyan érvényesül.

Ilyen számomra a tökéletes horrorfilm