New rezolution

Összeverődött a banda, egyikünk belvárosi rezidenciáján a többiek ittak, cigiztek, én szokás szerint hallgatagon (tudniillik, amikor megszólalok is, ordas hülyeségeket beszélek, jobbára minden felismerhető kontextust nélülözve) bambulok a tévé-képernyőre. Megigéz és elvarázsol, pupillám tágra nyílik, csak, hogy minél többet fogadhasson be ütemre rezdülő agyam...

REZ

Akkor még nem is volt PS2-m, de rögtön másnap rohantam, hogy összekuporgatott pénzecskémen megvegyem; egy Dreamcast játék Sony-portját. Megmagyarázhatatlan, miért. Sokszor támadt bennem ilyen érzés, akkoriban többször, az idő múltával egyre ritkábban (sajnos, vagy sem, én öregedtem, vagy a szórakoztatóipar ilyen mostanában?), birtokolnom kellett, muszáj volt, fontosabb, mint egy falat kenyér.

Évekkel később, a "vegyünk használt konzolt" terv részeként megkaparintott x360-asom játék-felhozatalának ékes (paradox mód digitális) darabja a Rez HD. És persze rögvest nekiláttam a végigjátszásnak. Habár az extra pályák, s ezzel együtt a 100%-os teljesítmény a "majd egyszer, ha az univerzum összes bolygója megfelelő pozícióban lesz" kategóriát képviseli, ez a bithalmaz még mindig kedvenc játékaim egyike: a felkevert kép, a régi, nosztalgikus trance muzsika (haha!), a magával ragadó játékmenet mind, mind azt a korszakot idézi meg szívemben, amikor mindennaposak voltak a csodák.

Nem tudom, mennyire mozgat meg egy újabb remixelt változat, a Child of Eden sem tudott számomra epikus katarzist okozni (lehet, hogy csak nincs rá elég időm). Ha valaki hozzáfér Reiker úr cikkéhez, feltétlenül olvassa el, zseniális írás - egy zseniális játékhoz.

Polite notice: a program kimondottan megosztó, ha nem szerelem első látásra, csak ritkán habarodik belé az ember a későbbiekben.