Zsugások "szerencséje"

Hogy kontextusba helyezzem a dolgot, a CD Projekt Red épp egy gyűjtögetős kártyajátékot hegeszt, ami a The Witcher harmadik részében debütált Gwent minijátékra épít. Természetesen a saját lábain is megálló CCG mélyebb, több kártyát és lehetőséget kínál, mint elődje. A Gwent most érkezett a béta fázisába, ahol bizonyos keretek között, de szabadon gyűjthetünk lapokat, építhetünk paklikat, és játszhatunk más játékosok ellen. A játék rendszere tetszik, viszonylag rövid ismerkedés után azonban keserű szájízzel léptem ki, és szerintem ezzel véget is ért soha el nem kezdődő Gwent karrierem.

A problémám kétrétű. Egyrészt ez egy gyűjtögetős játék. Ahhoz, hogy sok és jó lapot szerezzen az ember, vagy olyan szinten rá kell feküdnie a kártyázásra, hogy mással nem is igazán tud foglalkozni vagy elkezdi belapátolni a pénzt a gyűjteményébe. Nálam egyik opció sem játszik. Így viszont maradna a „low rank for life”, amibe nem tudok belenyugodni, mert ha egy kompetitív játékba fogok, akkor ott szeretnék egy általam elfogadhatónak tartott szintet elérni. Részben a Hearthstone-t is ezért hagytam abba: hiába volt meg a tudás és a tapasztalat, mivel nem akartam 24/7-ben erre áldozni a szabadidőm és vagyonokat költeni a digitális boltban, nem tudtam elérni a kitűzött céljaim. Ebből a szempontból (is) sokkal jobb játéknak tartom a League of Legends-et, ahol ha kihagyok egy hetet, akkor csak fel kell frissítenem a tudásom, de nem maradok le, mint a borravaló.

A másik nagy fájdalmam a szerencsefaktor. Ez egy kártyajáték, ahol nem lehet kiiktatni ezt a számomra nem kellemes elemet. Tudom, hogy a pakli építés technikája magába foglalja a mázli kordában tartását és a mérkőzések alatt is lehet úgy főzni abból, amim van, hogy befolyásom legyen a dolgok menetére, de teljesen sosem lehet kiiktatni a mákot. A baj ezzel az, hogy én kifejezetten rosszul viselem, ha emiatt bukom el. Természetesen egy vesztes meccs után az ember hajlamos erre fogni a kudarcot, de szerintem a Hearthstone-ban elég kitartó és objektíven mérlegelő voltam, hogy megfigyelhessem a trendeket. Nem vezettem statisztikát - és persze én is sokkal jobban emlékszem a szerencsétlen szituációkra -, de bizton állíthatom, hogy alapvetően nem áldottak meg a zsugások szerencséjével. „Nem nyúlt szarba a gyerek.”, mondanák páran. Ezen valaki túllendül, de nekem elfogyott a türelmem és beláttam, hogy csak erőlködés lenne az egészből. Hiába gyűjteném a kártyákat és dolgoznám ki a taktikám, ha egyetlen összecsapás, ami a szerencsén ment el, minden sikert elfeledtetne.

Levontam a tanulságot és belátom, hogy a kártyás játékok nem nekem valók.