Unknown 9: AwakeningTeszt

Engem őszintén érdekelt, hogy mi ez, és magam jelentkeztem a játék tesztelésére, mert behúzott a Digic Pictures közreműködésével készült ugrabugrálós-zeppelines trailer, és bár a Netflixes Witcher sorozat olyan, amilyen, megkedveltem benne a Yennefert alakító Anya Chalotrát, ezért kiváncsi voltam a játékiparban debütálására. Ez nem jelenti azt, hogy nem láttam a kétes minőségre utaló előjeleket, vagy ne húztam volna a számat mindenki mással együtt az olyan kijelentésekre, hogy az Unknown 9 kiterjesztett univerzum legteljesebb megértéséhez olvassak könyvet, meg hallgassak podcastet még azelőtt, hogy egyáltalán tudnám, mi az. Már a számomra egykor kedves, mostanra azonban agyonfejt IP-k követését is elengedtem, hát nehogy már valami noname cuccból kelljen előre megírnom a leckét! Mégis, ez legalább valami új, az akció-kaland az én műfajom, a harc az előzetesekben egész jópofának tűnt, az elavult grafikán és kisebb technikai hibákon fölül tudok emelkedni pár jó ötletért cserébe, meg hát Lara Crofton és a fűszerlányokon nevelkedtem, úgyhogy jöhet a girl power is. Mivel a honlapon azt írták, hogy a játék jó belépőpont, végül bármiféle rákészülés nélkül vágtam bele.

A sietősen 8-10, komolyabban gyűjtögetve tizenpár óra alatt befejezhető Unknown 9: Awakening olyan is volt, mint vártam, meg nem is. Elképesztő gyűlölethullám övezi, amit részben nem értek, mert az ipari hulladéktól távol áll és játszottam már ennél sokkal katasztrofálisabb, játéknak alig nevezhető szoftverrel is, aztán eszembe jut, hogy más nem csak a szabadidejét pazarolta rá, mint én, hanem hacsak nem az új videokártyája mellé kapta Steam kódként, fizetett érte 50 eurót. Ez a játék minden tekintetben a „közepes” jelző megtestesülése, ráadásul olyan 10-15 éves, a műfajában 2 konzolgenerációval ezelőtti címek is lekörözik, mint az első Uncharted, vagy az első rebootolt Tomb Raider. Jobban belegondolva persze nem sportszerű ezekhez hasonlítani, hiszen egyrészt „csak” AA játék, másrészt jellegében is eléggé eltér Indy két videojátékos kuzinjától, a Dishonored-dal való rokonítást viszont az Arkane nevében is kikérem magamnak, akkor már inkább a Jedi Academy-hez, vagy a PS2-es Psi-Ops-hoz hasonló.

A sajátos terminológiát lecsupaszítva róla az Unknown 9 univerzum nyújtotta plusz adalék annyi, hogy vannak olyan szuperemberek, akik egy átlag halandók számára nem látható létsíkból merítik az erejüket és egy jedi-hez hasonlóan mindenféle varázslatnak tűnő szuperképességeket puffogtatnak. Mi is egy ilyen különleges adottságokkal rendelkező fiatal nőt irányítunk, ő az Anya Chalotrára hol jobban, hol kevésbé hasonlító Haroona, akit árvaként magához vett Reika nevű mentora, hogy segítsen neki elsajátítani az Am-ból táplálkozó képességek használatát. A történet in-medias res nyitásaként Reika magányos küldetésre indul, hogy egy rossz útra tévedt volt tanítványát, Vincentet móresre tanítsa, Haroona azonban titokban követi, majd közösen szembesítik Vincentet tettei nem helyénvaló mivoltáról, aki ezt nem veszi túl jó néven.

Ezen a ponton nekem, aki egyébként minden játékban kényszeresen elolvassa az összes pályán talált papírfecnit, halvány lila segédfogalmam sem volt, miről beszél Reika és Haroona, vagy az ellenfelek, aztán felfedeztem, hogy a naplómban van szójegyzék (!), amit átnyálazva valamivel világosabb lett a kép. Bár idővel sok fogalom kontextusba kerülve nagyjából érthetővé válik, elég bizarr, ahogy a játék nem igazán magyarázza el, mi az a Questor, vagy a Szökőév Társasága (Leap Year Society), hanem csak bedobja ezeket a fogalmakat. Annyit magadtól is összeraksz, hogy ja igen, ők a jók, a rosszak meg az Ascendantok, illetve a világ ciklikusan megújul és megint közeleg a világvége, meg vannak a titokzatos és halhatatlan kilencek, akik a háttérből figyelik az emberiség sorsát. Ezzel párhuzamosan alakul Haroona személyes útja, aki egyik mentorát elveszítve hamarosan kap egy másikat, hogy aztán végül a saját útját járja.

A hatalmas tét ellenére mindössze pár szereplős, összességében elég közhelyes figurákat mozgató történet arra pont jó, hogy ürügyet adjon lineáris pályákon megannyi ellenfél kezdetben szórakoztató, idővel azonban szintén unalomba fulladó likvidálására. A 20-as évek környékén járunk, így az Indy filmek nácijainak kissé steampunkos elődeit gyepálhatjuk, belőlük is mindössze olyan 5-6 félét, akik kütyüjeikkel kevés sikerrel ugyan, de próbálnak gátolni abban, hogy félistent játsszunk. Ha a képességpontokkal 3 területen (harc, lopakodás és szuperképességek) fejleszthető Haroona tápolását teljesen figyelmen kívül hagyjuk, a történet főbb pontjain akkor is megkap olyan képességeket, mint az ideiglenes láthatatlanság, vagy az erőhullámmal lökés és húzás, de a legviccesebb húzásunk az ellenfelek megszállása. Ilyenkor rövid időre átvesszük az irányítást a delikvens fölött, akivel vagy egy közeli elvtársat sebezhetünk, vagy saját magában tehetünk kárt, esetleg kikapcsolhatunk egy riasztót, és így tovább. A stepping nevű képességgel a végjátékban már zsinórban akár 3 ellenfelet irányítva is teljes káoszt idézhetünk elő, noha addigra ez már a könyökünkön jön ki.

Van abban valami bájos, hogy bár egy csepp vér sincs a játékban, az átvezetők során magát keménynek mutató, mégis nagyon elveszett Haroona játszi könnyedséggel tépi ki ellenfelei lelkét, és normal fokozaton játszva annyira nevetségesen erős, hogy egy idő után a harcok már tényleg csak fölösleges időhúzásnak érződnek. Az amúgy változatos helyszínek felépítésében ugyanúgy éreztem némi hullámzást, mint a néha kellemes, máskor bántóan csúnya grafika és a többnyire riasztóan elavult animációk terén. A sokszor bambán szemlélődő főhősnő arcán néha annyi érzelem sem tükröződik, mint az enyémen, amikor hazafelé beugrok a Sparba pár dologért, majd meglátom a végösszeget a kasszánál, a szájmozgás minősége pedig szintén erősen múltidézőre sikerült. Nyilván lehetne még egy sor költséghatékony részleten lovagolni, például hogy mindenhol végig ugyanolyan palackokat és egyebeket tudunk robbantgatni, vagy hogy a fiktív indiai városban játszódó pályán kopi-paszta NPC-k ácsorognak, akik halandzsául beszélnek, de ennél vannak nagyobb bajok.

Az Unknown 9 úgy érződik túl soknak, hogy akár 6-8 óra alatt is végig lehet rajta érni, mert hiába a változatos körítés, ha végig ugyanazt csinálod. Minden pályán van veled egy idegesítő, de legalább halhatatlan NPC, aki jön veled A-ból B-be, és ha bárhol fél percre lelassítanál körülnézni, akkor ugyanazt a 2-3 mondatot ismételgetve sürget – én ennyit még garantáltan nem mondtam a tévémnek, hogy KUSS! További szerepe, hogy néha beakad valahova, illetve a harcok során úgy tesz, mintha segítene, de leginkább csak szemrehányást tesz, amiért hagytad sebződni, esetleg egy szikla alá állva megnyomhatsz egy gombot, hogy ugyanazt az animációt ezerszer végignézve bakot tarts neki, majd ő felhúzzon. A legelső pályán kapásból elakadtam, mert túl komolyan vettem a lopakodást és az ellenfelek közt átosonva nem értettem, miért nem tudok semerre tovább menni, majd leesett, hogy a továbbjutáshoz muszáj mindenkit kinyírni, különben nem jelenik meg az egymást sziklára felhúzkodós gomb.

Ugyanez az agyat egy idő után kikapcsoló, izgalmak és kihívás helyett teljes automatizmusba és monotóniába fulladás jellemzi a kezdetben szórakoztató harcokat is, ráadásul ahogy egyre több mobot kell eltakarítani, úgy kezd el a játék PS5-ön eleve nem túl stabil framerate-je hullámozni, bár egy ennyire könnyű játéknál engem ez speciel nem különösebben zavart. Az időnkénti, leginkább történet továbbgördítéséhez, vagy faék fejtörők megoldásához szükséges létsíkváltás eleinte szintén tetszett, viszont ilyenkor néha végképp földbeállt a teljesítmény, és ráadásként a túlvilági aurával övezett karaktermodellek az alaphoz képest is nevetségesen csúnyák lettek. A 2+1 bossharcot amolyan szükséges rosszként szenvedtem el, mert bár nem túl nehezek, de mivel ilyenkor a képességeink java nem sokat ér, ők meg ugyanazat a 2-3 támadást spammelik, idegesítően elnyújtottak.

Az Unknown 9: Awakening úgy megy át az emberen, mint egy hasmenés: néha vannak kellemes részei, amikor épp kicsit megkönnyebbülsz, de inkább csak fáj, csípi a feneked és mielőbb túlesnél rajta, utána pedig nem marad benned semmi. Teljesen érthetetlen számomra, miért gondolta bárki, hogy ebben a formában szükség van rá, de el lehet vele lenni, mert se nem hosszú, se nem nehéz, és még egyfajta kellemes nosztalgiát is ébreszt azzal, hogy eszedbe juttatja a korábbi konzolgenerációk közepes akciójátékait. Ha valakit nagyon érdekel ez az univerzum, vagy csak két hardcore cím között tolna egy könnyed power tripet, egy komoly leárazásnál tehet vele egy próbát, de így visszatekintve azt kívánom, hogy a ráfordított időt bárcsak hasznosabban töltöttem volna.