The QuarryTeszt

A Supermassive jó ideje érti a műfajt, és rájött arra, hogy a filmes-sorozatos kliséket miként lehet okosan becsomagolva videojátékként eladni. Az Until Dawn után The Quarry már az ötödik Supermassive megjelenés, amely történetmesélős-sétálós kalandjáték műfaját vértócsák sorába tereli. Emellett rá hárult az a feladat, hogy a több szempontból alábbvalónak tartott Dark Pictures játékok után újra bebizonyítsa, hogy nem csak korlátozott keretek között tud a koncepció a felszínen maradni. A feladat részben teljesült, részben pedig nem.

Új klasszikus talán sose lesz a The Quarry-ból, de pont jó időszakban érkezik, hogy a nyár kezdetén mindjárt egy emlékezetes, szórakoztató slasher-limonádéval indítsa be a vakációt.

Felépítésre egyébként a Supermassive új játéka a régiek által kikövezett úton tipeg tovább. Minden jelenet váltogatja, hogy épp melyik karakerrel vagyunk, és arra helyezi a hangsúlyt, hogy az irányított hősökkel milyen jövőre kiható döntéseket hozunk. Ezek végigcsurognak a sztorin, és egészen korai apróságok is komoly pillangó-hatással bírnak a sztori későbbi kulcs-pillanataiban. Emellett gomblenyomások (másképpen QTE-akciók) mozdítják előre a vadabb jeleneteket, és sajnos a játékmenet csak egészen kis hányadában van lehetőség felderítésre. Itt tarot-lapokat gyűjtögetünk, na meg bizonyítékokat, hogy a sztori végén összeálljon a kép. Sajnos a klasszikus játékmechanikák az eddigiektől is (ha lehet) még kisebb hangsúlyt kaptak. A QTE-k primitívek és könnyűek (ami persze nem feltétlenül baj), a „lélegzet-visszafojtós” lopakodás sem túl bonyolult, és én speciel elviseltem volna jóval több mászkálást-felderítést is ebben a remekül kitalált és tálalt tábori környezetben. A The Quarry játékmenete még inkább a filmszerűség felé billen, klasszikus kalandjáték elemekre itt már ne is igazán számítsatok. A játékmechanikák szinte végig arra vannak csak felfűzve, hogy vajh mivel fogod a hőseidet később kinyírni vagy jobb helyzetbe hozni. Ez persze nem újdonság, de egy percig sem lehet azt mondani, hogy a The Quarry a gameplay szempontjából komolyabb fejlődést mutatna fel mondjuk az Until Dawnhoz képest, pedig hát öt epizóddal meg hét évvel később ez azért elvárható lenne…

Ráadásul a játék néha ritka bunkó húzásokat is megenged magának. Hiába baromi egyszerű a QTE és a lopakodás, de egyes döntések logikátlanok, vagy váratlanul húzzák menthetetlenül csőbe az embert. Másrészt én jó felderítőnek tartom magam, de a kevés sétálgatós rész során is voltak kártyák és bizonyítékok, amiket nem is tudom hol kellett volna keresnem. Azaz de, tudom, mert utólag megnéztem őket, és hát ritka az, hogy egy menekülős szekciónál egy rosszul elsült puskadörrenés hozzon elő például egy fiókból kirepülő fontos részletet. Vagy hogy a játék elején okkal otthagyott, krípi nyuszkómuszkó miatt ne tudjak fullos végigjátszásban relaxálni. Ezt a videojáték-tradíciókra rímelő, a fejlesztő játékaiban (pontosabban annak deluxe kiadásában) debütáló „három-élet” opció sem feltétlen tudja amúgy feloldani. Ez alapján a játékos három áldozatot megmenthet, visszatekerve adott jelenet vagy sztoriszál (!) elejére az idő kerekét. Hasznos újítás ez a korlátozott játékidővel bíró gamerek számára, de mégsem old meg minden szituációt és olykor komoly távolságokra dob minket vissza a forgatókönyvben. Egyértelműen látszik tehát, hogy a Supermassive több végigjátszásra hangolta a The Quarry-t. Kérdés csak az, hogy a kb. 10 órás játékidőnek nekimegy-e még egyszer az ember. A limcsi tinihorrorokat is bőven elég egyszer megnézni, nem?

Nem feltétlen, ha van elég elsőre feltáratlan részlet, vagy motiváció az újrázásra. A The Quarry ezekre is figyel, emellett kapunk egy kibontakozást gyorsító film módot is, na meg a dölux kiadásban egy gorefest nevezetű opciót, ahol a legdurvább, legbalszerencsésebb jelenetek sorakoznak fel „szépen” sorban, a belezős horrorrajongók legnagyobb örömére. A The Quarry jelenetei sokkolóak tudnak lenni, de talán összességében láttunk már véresebb eseményeket is videojátékban. Filmszerűségben viszont mindenképp élen jár a Supermassive játéka. A The Quarry botrányosan jól tud kinézni, már-már perverz részletességgel kidolgozott emberi alakokkal, mozgókép-iskolákat megjárt bevilágítókkal és operatőrökkel, valamint a korábbi játékokhoz képest talán fél generációt előre is lépő összképpel. Ha már a játékmenet terén nem történt nagy előrelépés, a The Quarry most 2022-ben simán az a játék lehet, amit a laikus haveroknak beteszel megmutatni, hogy merre is jár ma a modern grafika szintje. Már ami a filmszerűséget és a valóság mímelését illeti.

A színészek is kiváló munkát végeztek a digitalizáló folyamat során, és a casting osztály is megveregetheti a vállát. A színészek közül kiváló karaktert hoz David Arquette (a Sikoly Dewey Riley-jának itteni változatában) és az állandó horror-beugró Lance Henriksen, de a fiatalok közül mindenképp kiemelném a Pikachu-moziból jól ismert Justice Smith-t is. És hát szerepel Grace Zabriskie (Laura Palmer anyukája), akinek minden képernyőn töltött perce arany. Hátborzongató, amit a digitális függöny ellenére leművel a virtuális térben. Ha van valami, ami a The Quarry élményét fokozni tudja, az pont ez a technológia. A virtuális színészek játéka és a varázslatos grafikai megoldások sora, amit a Supermassive a téma köré épített, és ami az esetek nagyon nagy százalékában kiemelkedően teljesít.

Van még egy érdekes aspektusa a The Quarry-nek. A helyszín, az alkalmazott technika és a szereplők furcsa ötvözetét képzik mondjuk a régebbi halivúdi horrorfilmek és a modern kor manapság elvárt megoldásainak. Ez ad egyfajta kortalanságot a miliőnek, de néha ellentmondásos dolgokat is szül – például ne mondja nekem senki, hogy egy csapat frissen végzett középiskolásból csak egy van ráfüggve a közösségi médiára, a többiek le se tojják, hogy mi van a táborvezetőtől elkobzott telefonjukkal. Vagy a logikátlanságok sorában: ahogy elmennek a gyerekek, már pár órán belül vérfürdő helyszíne a kőfejtő. Viszont más szempontból meg poén, hogy mennyire tudatos a hivatkozások felépítése a játékban. Például az Evil Dead láncfűrészét már az első percekben kiszúrhatod az ablakból (micsoda előjel), és több más klasszikust is direkte idéz a játék. Akár a karakterek szintjén is. Az egyik dude mintha Stifler távoli rokona lenne, a másik csajszi meg egy tündibündi, Disney-channel sorozatokból közénk pottyant introvertált rocker angyalka, akinek talán a legjobban drukkoltam az egész történet során. És annak is örültem, hogy a féktelen tini móka itt a vodkával töltött dinnyében meg a mogyorós pufiropogósban ki is merült. A játék nem pöffentetett velem QTE-ben nagy kövér rakétákat, és más hasonló „menő” dologgal sem akarta bizonyítani, hogy manapság a tiniket csak a drog, a szex meg egymás közötti intrika érdekli (mint ahogy teszi ezt sok modern filmes tartalom mostanság).

Bár talán kicsit szigorú voltam a játékkal, megkaptam tőle az ígéreteinek megfelelő mókát. A The Quarry hozza azt a kicsit felszínes, mégis hangos, arcbamászóan szórakoztató élményt, az ember egy ilyen setét mókától elvár. Azzal, hogy már nem platform-exkluzív, mint például az Until Dawn volt, szerintem a hype egy részét nem tudta hozni, és anélkül sem lehet távozni egy ilyen kritika megírásától, hogy újra hangsúlyozzam: ennyi év alatt egy kicsit többet is fejlődhetett volna a koncepció.

De a Quarry ezzel együtt is megérdemli, hogy a cikk elején felvázolt keretbe tegyük. Vannak benne áldozatok és áldozat-jelöltek, akikért izgulhatsz. Ott van a misztikum, ami fenntartja az érdeklődést a fonalak felgöngyölítése iránt. Vannak szörnyek és szellemes jelenések, a helyszín pedig elrepít titeket egy olyan nyári táborba ahol a pattogó tűz körül ti is szívesen mondtatok volna rémmeséket tini-szívetek választottjának… A nyári estén pedig nem marad más, mint a feszültség levezetésére látszólag teljesen alkalmatlan koncepció, ami valahogy mégiscsak működik és szórakoztat. Akárcsak egy jó horror-mozi!