The MediumTeszt

Hozzáteszem, egyes lengyel kollégákkal ellentétben nem is ígérték le a csillagokat az égről. A Layers of Fearrel és az Observerrel már bizonyított, független stúdió kezdettől fogva egy klasszikusokat megidézni vágyó kalandjátékot mutogatott, ami szép, lassú tempójú, legvonzóbb tulajdonsága pedig a főszereplő Marianne különleges képessége, miszerint egyszerre látja a mi valóságunkat és a lelkek világát. Szegény Marianne egyébként nemcsak emiatt különös szerzet: alig emlékszik valamire a gyerekkorából, amit egyébként árvaházban töltött, míg egy temetkezési vállalkozó örökbe nem fogadta. A The Medium története a jó öreg Jack bácsi halálával indít, akinek irodáját egy zaklatott idegen keresi fel, pont a temetése napján. A magát csak Thomasként bemutató férfi nemcsak hogy ismeri Marianne képességeit, de a segítségéért könyörög, így az egyébként is kissé fatalista nő robogóra pattan, hogy találkozzon Thomassal a festői Niwa rezortban.

Festőit mondtam? Végül is egy sötét csendéleten egész jól mutatna a szocializmus idején minden elvtárs büszkeségeként épített komplexum, ami viszont évtizedek óta elhagyatva áll. Marianne-nel ezt a különös helyet fedezhetjük fel, méghozzá a klasszikus Silent Hill-játékokat idéző környezetben. A rögzített kameranézet és a vele együtt érkező, kissé merev irányítás, illetve pont egészséges kihívást nyújtó logikai feladványok ismerősek lesznek a 90-es évek horrorjátékaiból, újdonság viszont, hogy harcolni nem fogunk, sőt ellenfelekkel is csak ritkán találkozunk Niwa elátkozott folyosóin. Igaz, amikor igen, az épp elég frusztráló lesz, mert a sokszor kellemetlen kameranézet miatt fogalmunk sem lesz, pontosan merre kéne elkerülnünk az amúgy hangra gerjedő rémséget. Visszavágni nem tudunk, csak lopakodni, mielőtt azonban egy Amnesia-szerű terrorkirándulásra gondolnánk, hangsúlyozom: tényleg nem a bujkálás jelenti a The Medium sava-borsát.

Sokkal inkább a logikai feladványok, amiket a játék bemutatóiban is lelkesen prezentált kettős világban oldhatunk meg. A kép olykor kettéválik, hogy felül a valóságot, alul pedig a szellemvilágot lássuk. A továbbjutás záloga, hogy az elénk kerülő akadályokat (pl. zárt ajtók vagy felvenni vágyott tárgyak) a két helyszínt összefogó logikai feladványok megoldásával ugorjuk meg. Marianne képes teljes egészében elhagyni a testét és lesznek alkalmak, mikor vagy az egyik, vagy a másik világban tevékenykedünk. A feladatok viszont szinte mindig ugyanazokból az elemekből épülnek fel. Addig-addig körözünk egy szobában, amíg észre nem vesszük az összes kis fehér pöttyöt, ami interakciót jelöl, majd aktiválunk egy kapcsolót, előhívunk egy fényképet, netán kinyitunk egy rejtekajtót és mehetünk is a következő helyszínre. A feladványok terén egyébként bukik a régimódi dizájn, mert a klasszikus horrorjátékok néha irritáló oda-vissza császkálása kimaradt a The Mediumból. Olyannyira, hogy egyes területeket szó szerinti láthatatlan fal választ el tőlünk.

Ez persze nem baj, sőt ad a játéknak egyfajta baráti folytonosságot, ami miatt tovább és tovább és tovább haladunk az amúgy 6-8 óra alatt befejezhető történetben. Ez teljesen lineáris, de legalább kerek és érdekes – még úgy is, hogy semmi újat nem hoz a műfajba, azaz aki látott már kísértetes horrorfilmet, elég hamar otthon fogja érezni magát az egyébként gondosan megírt sztoriban. Van itt minden a gyermekbántalmazástól a kommunizmus és nácizmus borzalmas emlékein át a magány okozta depresszióig, szóval nem lesz egy vidám élmény a The Medium. Ennek ellenére mégis a „kedves” jelző az első, ami eszembe jut, ha a játékra gondolok.

„Kedves”, mert láthatóan szerető kezek gondozták. Nem akar többnek látszani, mint egy klasszikus kalandjáték, amiben tárgyakat használunk, leveleket gyűjtünk, néha elbújunk egy szörny elől vagy anyázzuk az operatőrt. Mindezt ismerős környezetben, lengyel nevek és hozzánk, magyarokhoz is közel eső történelmi kontextus közepette. Az egyetlen dolog, ami talán fejingatást váltott ki belőlem, a tálalás volt. Xbox Series X-en játszottam a játékkal, és talán a megfelelő változattal is (ezt aligha lehet ellenőrizni). Ennek ellenére a PC-s videóban bemutatott, többenetes grafika helyett olykor be nem töltődő textúrák, hosszas töltögetések és súlyos szemtengelyferdülésben szenvedő Marianne volt a jussom – még ha a környezet valóban szépen kidolgozott is. A hangok és az effektek megteremtették a kellő hangulatot, de például a Jamaoka Akira nevével hirdetett „zene” annyira jelentéktelen volt, hogy egy murrogás nem sok, annyit sem tudok felidézni belőle (szemben Marianne vagy Sadness kellemes hangjával).

De hát ez sem olyasmi, amit ne láttunk volna előre, hisz a trailerekben sem a zene vagy a döbbenetes karakteranimációk vitték a pálmát. Különben is, a játék hangulata nagyszerű, szóval ha mást nem, célját eléri a kissé régies kivitel. Nem a The Medium a világ legkiforottabb vagy akár legfélelmetesebb játéka (én egyáltalán nem találtam ijesztőnek), de amit a kalandok terén ígért, azt teljesíti. És ma már ez is nagy szó.