System Shock 2: 25th Anniversary RemasterTeszt

Essünk is túl azon, hogy mit tud a Remaster. Az adatlapot hívja ilyenkor segítségül az író, mert a fő benyomás alapvetően a közhelyt erősíti, miszerint olyannak láthatjuk gameplay közben a System Shock 2-t, amilyennek szeretnénk emlékezni rá. A mostani kiadvány 144 FPS-ig támogatja a képfrissítést, kapunk 50 acsit, a karaktermodellek, fegyverek, animációk (minimális) ráncfelvarrást érdemeltek a textúrákkal és skyboxokkal együtt. Akad cross-play co-op multiplayer (Ez nagy durranás, ha van társ a játékhoz! Kár, hogy egyelőre bugos a mód, mint a kurtaélet!), és moddolhatjuk is (PC-n) a csomagot. Azaz semmi egetrengető, csak a szokásos Nightdive-minőség (egyes csípős kommentek szerint a KEX-változat bizony suttyomban korábbi közösségi modokat is magába foglal), olyan formában, hogy ne érezzük a Voodoo 2 feelinget, na meg a retró-csikorgást. Apropó, a videók is egész élvezhető minőségben vannak eltárolva, ha már egyszer nagytévére is kívánkozik ez a változat.

És akkor beszéljünk kicsit a játékról is. A System Shock 2 egy olyan időpillanatban jelent meg, amikor az FPS készítők jobbról-balról próbálták feszegetni a technika- és a műfaj határait. Még nem a filmszerűségre törekedtek, sokkal inkább a játékmenet hangolásáról szólt akkortájt az újító szándék.

A System Shock első epizódja után egyértelmű, hogy merre kellett tovább vinni a játékot, és meg is lepődtem, hogy amennyivel jobb-szebb-több-nagyobb volt a kettő, annyira hű is maradt több eredeti koncepcióhoz. A pályadesign szinte felfoghatatlan léptékű szintlépést hozott, mégis tudja az eredeti trükkjeit-megoldásait. A harc, a felfedezés továbbra is az immerzív-szim műfajának eredeti gameplay megoldásaira épít, és már az első komoly helyzetekben is szétkapnak, ha nem figyelsz. Vagy inkább úgy mondom, csőbe húzhatod magad. A régies mechanikáknak köszönhetően nem is nehéz ilyen helyzetbe keveredni, ez pedig a játék későbbi felére is érvényes. Nem a könnyed programot keresők játéka a System Shock 2. Emellett vannak olyan apróságok, amelyek tovább keserítik az élvezetet. Egy slotra menti a játék az autosave-t és a quick save-t, a hitboxok is furán viselkednek... Ezeken régen túlhaladt a műfaji standard.

És bármennyire is szerettem volna imádni, azzal a hévvel lelkesedni a játék iránt, mint a maga korában, sajnos nekem már túl sok is volt a kihívás, főleg a konzolos interfész, és a darabossága miatt. A készítők mindent megtettek annak érdekében, hogy áramvonalasítsák a kezelőfelületet, de a játék az egyes tárgykezelési mechanikák miatt sem engedi a teljesen modern, mai immersive játékokra jellemző irányítást. Ez pedig frusztráló, mert bármennyire is szokható, bármennyire is logikus a mostani megoldások sora, nálam a kontrollerrel való szöszmötölés átbillentette a játékélményt Shodan másik oldalára. Lehet más mindset kellene hozzá, vagy csak a meleg teszi, de nem tudok pozitívabban hozzáálni a dolgokhoz: konzolon csak akkor állj neki a játéknak, ha van türelmed az irányításhoz, és ha az eleve hardcore játékmenet is inkább kihívásként vonz, mint játéktörténeti feladványként. A könnyed nyáresti kikapcsolódásra teljesen alkalmatlan a cím. Az elmerülésre, bogarászós RPG-light elemekkel tarkított túlélésre, múltidézésre viszont ma is alkalmas darab.