Valamikor a 2000-es évek elejéről rémlett a játék, amiben marha nagy bajszos csigák meg hasonlóan elborult kinézetű űrlények partiznak mandulaszemű Zeta Reticulan szürkékkel egy nagy űrállomáson. Ez volt a Startopia, a játék pedig ma is releváns, ugyanis 2019-es bejelentése után nemrégiben meg is jelent a játék újragondolt változata.
A Spacebase Startopia esetében valóban szinte teljes remake-ről beszélhetünk, mert nem elégedett meg a Kalypso/Realmforge párosa azzal, hogy az eredeti játékot újra kiadja nagyobb felbontással és jobb effektezési lehetőségekkel. Bár a Startopia Űrbázis nagyon hasonlít az eredeti játék komplexumához, a dolgok újrahuzalozása a modernebb technológiák igényrendszere mentén született. Szinte egy új játékról beszélhetünk a régi szellemében.
A játékmenet alapja persze a nosztalgia mentén maradt a régi. Egy speciális űrbázist kell menedzselnünk és építgetnünk a beérkező látogatók kielégítésének igényei mentén. Semmi felnőttes „Shephard szereti az Asari csajokat” történetről nincs itt szó, kérem! Inkább egyfajta űrvidámpark karbantartójaként és üzemeltetőjeként lesz feladatunk, de mondjuk a Theme Parknál elrugaszkodottabb elemekkel. Elvégre mégiscsak az űrben vagyunk, ahol mindenféle furcsa népek jönnek-mennek, és állnak meg nálunk egy kicsit kiereszteni a gőzt. Meg néha más bizarr dolgokat is.
A játékmenet alapjait a következő egységekre lehet bontani. Van az építkezés, ahol az állomás kikövezett alapjain új épületeket húzunk fel. Először nyilván a működéshez elengedhetetlen lehetőségekkel kell foglalkozni, aztán jöhetnek a funkcióbővítő dolgok, végül pedig ha elég energiát termelünk, akkor terjeszkedhetünk is új állomáságak megnyitásával is. Aztán ott van a mikromenedzsment, ahol az egyes lények, alkalmazottak és látogatók igényeivel maszekolhatunk, vagy a nyersanyagokkal ügyeskedhetünk. Végül van a direkt irányítás és a harc, ahol a lényeket, drónokat oda küldjük, ahol épp feladatuk van. Mindez a rendszer három űrbázis-emeletre épül. Van az alap szolgáltatások szintje, ahol a bázis működését biztosítjuk. Ez a hangulatra leguncsibb rész, de a mechanikák tekintetében sok fontos fundamentum itt van letéve. Nincs űrállomás energiaellátás, kommunikációs központ, „csendőrség” és például szemétfeldolgozás nélkül. Ugyanakkor a látogatóknak is valahol enni, vagy tisztálkodni kell, és hát a levegő minősége sem sokadlagos szempont. Aztán ott a második réteg, a szórakoztatás tudományával megspékelve. Ezen az emeleten bulikáznak a lakók, és miután megrakták azt a bizonyos táskát, utána mehetnek hotelezni, egy árkádba játszani, vagy éppen meginni egy űrkávét egy nyugodt beltéri egységben. Végül ott van a biodóm a harmadik szinten – ahol különböző biomokra oszthatjuk a bázis organikus szívét. E nélkül nem is működhetne az élettér és a nyersanyag ellátási lánc az űrállomáson.
Meglepően összetett mechanikák várnak ránk – és mivel évek óta nem játszottam Civ-en felül más stratégiai játékkal, kicsit meg is lepődtem a rendszerek rétegelt mivolta miatt. A Startopia alapötlete baromi jól van összekötve a fenti ötletek mentén, az egész mögött pedig jól működő, bár elsőre megszokást igénylő, és nem sok segítséget nyújtó interfész működik intuitív ragasztóként. A játék tempója általában megfelelő, és bár chill-re van hangolva a vicces hangulat, azért vannak olyan események, amikor elkélne egy polipkar, meg három másik interfész a dolgok egyidejű lekezeléséhez. A tennivalók sűrűsödésénél jól jött volna egy időbeli pause, vagy egy gameplay gyorsító-lassító funkció. Ez az eredeti játék megjelenése óta több hasonszőrű címben alapvető ergonómiai megoldás. Fórumokon utánaolvasva egyes elemek a rajongók szerint jobban működtek a régi játékban, például a szemét kezelése, vagy a harc. Kvázi „régi újoncként” is érződött hogy az elhangoltság ki tud könyökölni bizonyos túlzó értékek, vagy alulméretezett megoldási lehetőségek miatt, de tűpontos összehasonlításra nem voltam képes. Régen láttam az elődöt, és akkor is csak érintőlegesen. Az biztos, hogy lesz még mit finomhangolni a játékon – és bár én agyeldobós bugokkal nem találkoztam, azért bőven hallani ilyenekről - például a kampány játékmenetét félbetörő bogarakról is lehet olvasni beszámolókat.
Grafikailag sajnos nem egy nagy szám a játék, de a stílus kompenzálja a kicsit öreges külalakot. Valószínű a stratégiai játékoknál nehéz ugrásszerű fejlődést produkálni – a játékmenet során ha valaki azt mondja, hogy egy tíz évvel ezelőtti címmel játszom, simán elhiszem az illetőnek. Az Alienware laptopom viszont megküzdött a vizuállal a 2060-as kártyán. 1080p-ben, igaz mindent maxra véve simán 30 alá mászik az FPS mutató, ha besűrűsödnek a tennivalók a képernyőn. A prezentáció tekintetében GladOS vendégszereplése mondjuk üdvözölendő – a passzív-agresszív AI hangján előadott narráció jópofa, bár sokan fikázzák a készítőket azzal kapcsolatban, hogy a dumák elmaradnak az eredeti játék angolos humorától.
A Spacebase Startopianak helyén van a szíve, az alkotók pedig egy szórakoztató, mégis kihívással teli játékot szerettek volna letenni az asztalra. Nem fogja a játékosokat annyi ideig lekötni, mint egy multiplayer-fókuszú RTS, vagy egy ennél jóval bonyolultabb „Endless” 4X játék. De amit tud, az a vékonyka kampány és néhány multi-scenario esetéig bőven szórakoztató tud lenni. Egyedi megoldásai és finom humora kiemelik a tömegből, problémái viszont vissza is húzzák némileg - bogaras, a mechanikák alapvető elemei sem hibátlanok. Elnézőbb hozzáállással simán elpöcögteti az ember a bázisát, miközben bámulja a szórakozó űrlények röhejes hadait. Olyan házibuliba, ahol ufómaszkot húzva kergetjük egymást körbe a nappali közepén most amúgy sem mehetünk.