South of MidnightTeszt

A South of Midnight ritka, mint a fehér holló. Vagy a délibáb, ha már ennyire mélyre érkezünk a déli kultúrában, tudjátok, ahol a nagyinak sokkal több babája van, mint az unokájának, ahol a blues gitár húrjai között ott sírnak az elfeledett legendák, és minden sarkon találunk egy nyugtalanító árnyékot. A játék címe alapján lehetne egy zenekar is de ez inkább egy mese, egy kaland, ami nagyon mélyre tud vinni még úgy is, hogy sokszor sekélyesebb, mint gondolnánk.

A Compulsion Games (akiknek a We Happy Few-t is köszönhetjük) új üdvöskéjére már hónapokkal ezelőtt felkaptam a fejem, mivel egy annyira egyedi stílust, képi világot és hangulatot árasztott minden képkockája, amit nem lehetett nem észrevenni. A végeredmény hál'isten hű maradt ehhez, attól függetlenül, hogy kötnünk kell azért kompromisszumokat, hogy igazán élvezni tudjuk ezt az utazást. Amit pedig egy remek főhőssel, Hazel-lel karöltve kell megtegyünk. A történet elején még csak annyit tudunk, hogy Hazel és édesanyja próbálnak elmenekülni egy – azon a vidéken már szinte rutinszerű – tornádó elől, amikor is egy hirtelen jött árvíz nemcsak a házat, de vele együtt édesanyját is elsodorja. Itt indul a sztori, és ahogy gondolkodás nélkül belevetjük magunkat fejjel előre a veszélyekkel teli kalandba, lassan mi is felfedezzük azt, amit ő: a családja, a múltja, a környék és a régi ismerősök titkai nemcsak homályosak, de súlyosak is – és némelyik sötétebb, mint amit elsőre el tudnánk képzelni.

Nagyon hamar kiderül, hogy többek vagyunk annál, mint az valaha is sejtettük volna, mivel a hirtelen jött stressz, a nagyon fura és rendkívül félelmetes vihar együtt váltják ki belőlünk az “erőnk” manifesztálódását. Mint kiderül, mi egy úgynevezett „Weaver” vagyunk, aki nem más mint egy misztikus gyógyító, aki képes kibogozni a lélekre tekeredett fájdalom szálait, és begyógyítani a múlt sebeit. Tudom, hogy ez így elsőre nagyon furán hangzik, de tényleg ezt fogjuk csinálni. A képességeink nagy részét már a bevezetésnek szánt első egy órában megkapjuk és onnantól fogva ezekre, illetve a némileg felerősített változataikra tudunk csak támaszkodni. A játék felépítése nem túl bonyolult, előre megadott utakon kell végig “ügyeskednünk” egy adott pályát, alkalmanként megszakítva aréna harcokkal és a különböző pontokat elérve pörög tovább a történet kereke. Nagyjából 10 óra alatt végezhetünk, elakadni lehetetlen, a nehézség pont jó, de még így is állítható, a harc csak azért van, hogy legyen valami, a történet és a látvány viszont szinte végig magával ragad.

Ahogy haladunk előre, folyamatosan fel kell szabadítanunk a “gonosz fonalaktól” az adott területet, amiről szinte mindig kiderül, hogy inkább egy adott embert vagy lény bűnéből táplálkozik. Annak az embernek is a múltja lesz érdekes, mivel az esetek nagy százalékában a gonosz csak úgy tud beférkőzni az életükbe, hogy elkövettek valamit, amiért legbelül életük végéig vezekelni fognak. A mi feladatunk nem más, mint a gyógyítás, aminek köszönhetően felszabadítjuk az adott embert és területet is. A hogyan, sokszor tűnik másodlagosnak, mivel a pályákon való közlekedés hamar sablonossá és kicsit egyhangúvá válik, viszont maga az út, az élmény, a világ, egy melankolikus, néha egészen őrült, máskor rémisztően emberi világ, ami egyszerre zökkent ki és húz vissza. Ott lebeg a groteszk és a szívszorító határán, miközben újra meg újra rádöbbent: a legnagyobb szörnyetegek néha a legemberibb tragédiákból születnek.

Nyilván a gonosz legyőzése elkerülhetetlen némi harc nélkül, ami szerény véleményem szerint a leggyengébb része a játéknak. Na nem azért, mert rossz lenne, vagy ne adj isten idegesítő, egyszerűen csak fájdalmasan egyszerű és nagyon sokszor érződik erőltetettnek. Érthető a design döntés, ami mögötte van, hiszen tényleg nagyon igyekeztek megtartani az egyensúlyt, kis felfedezés, gyűjtögetés, és a történet előtt pedig egy kis aréna harc. Mondom még egyszer, semmi baj sincs ezzel csak egyszerűen inkább ilyen túl kell esni rajta hangulata van, mintsem hozzáadna bármit is a játékhoz. A főellenség harcok már egy fokkal kifinomultabbak és különböző mechanikákat is igényelnek, amik igazi felüdülést jelentettek. Meg az is, hogy nem végre egy soulslike stílust kell végig szenvedni, hanem halál után is úgy lehet folytatni a harcot, hogy nem okoz frusztrációt.

Van valami megmagyarázhatatlan báj azokban a játékokban, amikre sokáig emlékezni fogsz. Lehet, hogy nem kerül fel semmilyen toplistára, nem fogják szórni rá a 10 pontokat és nem beszélnek róla évekig, de valamiért mégis különlegesek. Van bennük valami, egy apró hangulatfoszlány, egy ismerős dallam, egy emlék, ami örökre megragad, ami eszedbe juttatja évekkel később is. A South of Midnight nekem egy ilyen játék lesz. A közel tökéletes akció-kaland, ami olyan, mint egy remek film, leülsz és végignézed/végigjátszod kvázi úgy egyben, mint amikor valami annyira leköt, hogy nem nyomkodod közben a telefonodat. Ebben három dolog játszik nagy szerepet: a grafikai és az elképesztően egyedi zenei stílus és a kettő kombinációjából eredő, az a tényleg ritkán látott, de itt különösen mélyről jövő hangulat. Amikor csak nézelődsz egy pályán és hallgatod a zenét, amikor percekig nézel magad elé, hogy fel tudd dolgozni, amit éppen átéltél. A tragédiákat, a bűnöket, a szenvedést és a feloldozást.

Bár már az első nyilvánosságra hozott képkockákkal is könnyedén berántott a déli államok hangulatába kapaszkodó egyedi világa, a stúdió eddigi munkássága miatt nem vártam különösebben a South of Midnight megjelenését. Unottan böktem rá az ikonjára, majd 11+ óra elteltével már a stáblista előtt nyújtózkodtam ki ismét, lelkileg feltöltődve, széles mosollyal az arcomon, elismerően tapsolva a kis kanadai csapat névsorát. Játékmenet szempontjából tagadhatatlanul egyszerű, csiszolatlan és mindössze az unalomig ismert elemekből építkezik. A platformer részek picit pontatlanok és nem túl változatosak. Az arénaharc repetitív, a támadások nincsenek korrektül telegrafálva és nem tud újabb és újabb érdekes kombinációkat hozni a maréknyi ellenségtípusból. Technikailag sem feszegeti a határokat, de az előző generációs Unreal Engine szépen teszi a dolgát 60 képkocka és korrekt képtisztaság mellett.

A lényeg úgyis a vizuális stílus! A szereplők itt valóban karakteresek, minőségi szinkronhangokkal vannak megtámogatva és nagyon szerethetőek. A környezet játékmenet szempontjából picit steril, de a lehetőségekhez képest hihetetlenül változatos, iszonyú egyedi hangulat járja át őket és rengeteg az emlékezetes helyszín. Mindezt pedig egy egészen egyedülálló, külön a játékhoz készült zenei anyag kíséri, ami üdítő módon nem fél vokált sem használni. Régen hallottam ennyire igényesen megírt, fülbemászó, a játék szerves részét képező OST-t. Ráadásul az érett témákat feszegető, komor történetszálak is kellően izgalmasak voltak. A fősodor komótosan fedi fel a csavarjait, de közben minden főellenféllel egy új, önmagában is kerek, tragikus sztorit kapunk. Szóval objektívan nézve lehet, hogy csak a “7 pontos” skatulyába dobnánk. De nem tudnék hirtelen olyan címet mondani az Xbox Game Studios portfoliójából az elmúlt tíz évben, amit ennyire őszintén tudtam volna szeretni.

Az Unreal 4 hattyúdala ez és tényleg kifacsarták belőle, amit ezen a szinten ki lehetett. Az úgynevezett Stop-motion technológia lett a játék védjegye, amit annyit tesz, hogy kicsit olyan mintha folyamatosan megakadna az animáció meg a mozgás. Menüben ki-be kapcsolható, szerintem sokkal kevesebbet számít játékközben mint az átvezetőknél, ahol pedig hozzátesz némi saját egyediséget. Számomra egyáltalán nem volt zavaró. A zenék pedig, hát nem véletlen, hogy audiovizuális élménynek hívjuk ezt a műfajt. Nem az a stílus, amit én különösebben hallgatnék itthon, de ahogy és az, ami akkor felcsendült egy teljesen más szintre emelte a történés csúcspontjait. Ritkán van rám ekkora hatással zene és ritkán használják a hangulat fokozására ilyen magas szinten.

A South of Midnight a tökéletes AA+ játék. Nem fog elvenni több száz órát az életedből és nem akar semmi olyanra rávenni, amit csak azért tennél meg, mert muszájnak érzed. Elrabol, de aztán elenged, elvarázsol a csodálatos déli hangulatával, de utána visszaránt a földre. Elhiteti, hogy mindenre képes vagy, hogy aztán megmutassa az emberi lét határait. Minden képkockája, minden hangjegye azt üzeni: a világ tele van csodákkal – csak néha túl sötétek ahhoz, hogy elsőre észrevedd őket. Amikor pedig mégis észreveszed, akkor megtanít arra, hogy nincs lehetetlen és majdnem minden helyrehozható. Egy csodálatos kaland egy mágiával átszőtt de valós világban, ami nem akar több lenni mint ami: a megbocsátás és a remény balladája egy reményvesztett világban, ahol bármikor szükség lehet egy gyógyítóra, hogy elhozza a fényt. Adjatok neki egy esélyt, mert ritka az ennyire különleges kaland.

PLATFORM Xbox Series X|S (tesztelt), PC KIADÓ Xbox Game Studios FEJLESZTŐ Compulsion Games MEGJELENÉS 2025. április 8. ÁR 39.99 USD