Silent Hill fTeszt

Ahogy a japán túlélőhorrorok másik ősatyja, a Resident Evil is elhagyta átmenetileg Racoon Cityt, úgy a Silent Hillre is ráfért már egy vérfrissítés, a Konami azonban a Capcomnál is messzebb ment, és a merőben új helyszínen és szereplőkön túl teljesen beleállt a korábban csak diszkréten tetten érthető japán jellegbe. Hiába a Team Silent által fejlesztett eredeti trilógiát, és talán még a negyedik részt is övező kultusz, a későbbi felemás részeket, a P.T. demó/Silent Hills fiaskót, és a franchise sok éven át csak pacsinkó gépek formájában lélegeztetőgépen tartását nem lehet akármivel feledtetni. A Bloober Team tavalyi Silent Hill 2 remake-je egy új korszak erős nyitása volt, az igazi reneszánszt azonban csak egy új fejezet hozhatta el. Mivel az utolsó Silent Hill 2012-ben (!) jelent meg, hatalmas várakozás övezte a Silent Hill f-et, és a legtöbben azonnal egyfajta crossovert láttunk bele a sorozat jellegzetes lélektani horror esszenciája és valamelyik PS2-es aranykorbeli, Japánban játszódó horrorcím között. Sokan a Forbidden Sirent, vagy a Kuont említették, én leginkább a Fatal Framet akartam belelátni, most pedig itt ülök az első végigjátszás után, és örülök, hogy ez legfeljebb részben van így.

A 60-as évekbeli Japánban, a Silent Hillhez hasonlóan fiktív Ebisugaoka városkában játszódó történet a korábbi részekkel mindössze néhány easter egg, és a lelki eredetű problémák feldolgozására, valamint a belső démonok agyonverésére korábban is remekül alkalmas vascső szerepeltetése erejéig kapcsolódik. A középiskolás Shimizu Hinako egy nem túl szerető hazai közegből indul útnak, amikor alkoholista apja dühkitörése során elviharzik otthonról, hogy barátai körében vigasztalódjon. Össze is gyűlik a banda a szokott helyen, a szebb napokat is látott város édességboltjánál, mielőtt azonban közelebbről megismerhetnénk őket, rádöbbenünk, hogy mindenki másnak nyoma veszett, mindent elborít a köd, majd egy vörös virágzás formájában elszabadul a pokol. A vérvörös virágok futótűzként söpörnek végig a sikátorszerű szűk utcákon, látszólag megfertőzve azokat egy nem evilági kórral, amely rémálomba illő szörnyetegeket hív életre. Bár nincs belőlük túl sokféle és némelyek eléggé hasonlóak, a gyakoriságukat sikerült jól eltalálni ahhoz, hogy ne váljanak unalmassá, és az ezúttal szokatlanul nagy hangsúlyt kapott harcok során is legfeljebb csoportosan, vagy szűk folyosókon okozzanak a szívrohamon túl frusztrációt.

Hinako az életképtelen horror főszereplők műfaji sajátosságára fittyet hányva egy meglepően atletikus lány, aki normális tempóban fut és meggyőző elánnal lóbálja a vascsövet, pajszert, kaszát, vagy a titkos szuperfegyver konyhakést. Róla elhiszem, hogy az életéért küzd, ugyanakkor közel sem tank, mert ha rosszul időzítjük a kitérést, vagy a válaszcsapást – hiszen ezúttal ilyeneket is lehet –, meglepően hamar kifogy a szuflából. Ha sokat bántják, vagy hosszan fókuszál egy-egy lényre, akkor sebek mellett érthető módon idegileg is kikészül, így az életcsík mellett a stamina és sanity csíkot is folyamatosan szemmel kell tartanunk, akárcsak a fegyverünk állapotát. Aligha véletlen, hogy harcok esetén a játék elsőre a Story nehézséget ajánlja, ami jóval megengedőbb például a józan eszünk megőrzését illetően, miközben a gyógyító és egyéb tárgyakban is dúskálunk. Igaz, ez utóbbi gyűjtögetési kényszer esetén hátrányt is jelenthet, mert az inventory kapacitásunk nagyon limitált, viszont a mentőhelyként is szolgáló szentélyeknél sok motyó XP-re váltható, így én gyakran rohangáltam vissza ezekhez. A spéci tárgyhoz kötött alkalmi szintlépésekkel a három csíkunk valamelyikét növelhetjük, valamint legfeljebb 3 amulettet aggathatunk magunkra, amelytől például lassabban kopnak el a fegyvereink.

Mindez elsőre nagyon Silent Hill-idegenül hangzik, de amint ezt elengedtük, illetve az elsőre kicsit túlbonyolítottnak tűnő harcokba belerázódtunk, máris jobb lesz. Bevallom, engem ez a vascső lóbálásnál és pisztoly durrogtatásnál némiképp összetettebb rendszer eleinte kizökkentett, mert annyira koncentráltam egy-egy jól időzített kitérésre, vagy úgy felbosszantott, ha nem értettem, miért nem sikerült egy erős támadás, hogy rettegni is elfelejtettem. Valójában nincs a dologban semmi túl összetett, csak megszokást igényel, akárcsak az eleinte egzotikus tárgyak menedzselése, de azt tartom, hogy kifulladást követően a stamina visszatöltődése bosszantóan lassan indul el, ahogy néha a szűk folyosón verekedés is idegtépő. Mivel a harc eléggé az 1v1 összecsapásokra lett kitalálva, illetve olykor az ellenfelek intelligenciája is hagy kívánnivalót maga után, szintén betesz a borzongásnak, amikor többen jönnek és például betorlódnak egy ajtóba. Vannak helyzetek, amikor érdemesebb elfutni, de sokszor nem lehet, vagy csak annyira nehezen, mint a játék egyik korai szakaszán, ahol nem csak lefutni nem igazán lehet a halhatatlan ellenfelet, de több is van belőle. Összességében élveztem a régi részekhez képest előrelépést mutató gyors és taktikus harcokat, de ezt a sorozatot sosem ezért szerettük igazán.

A gusztustalanul szimbolikus szörny dizájn, illetve pár jumpscare ellenére a Silent Hill f messze nem elviselhetetlenül félelmetes, hanem sokkal inkább ugyanolyan átkozottul nyomasztó, bőr alá bekúszó lélektani horror, mint a klasszikus részek. Az elődeivel szembeni legmarkánsabb ismertetőjegye, hogy a vizualitásában jelen van egy kettősség,

amely óhatatlanul a régi részek alternatív létsíkját beborító rozsdás-mocskos falaira emlékeztet. Ugyanez a morbid szépség némelyik kecses és szép vonásokkal rendelkező, összességében mégis visszataszító és természetellenesen rángatózó ellenfél külsejében is megjelenik, akárcsak a sokszor gyomorforgató képsorokat tartalmazó átvezetők művészi kompozícióiban. Nem lehet szó nélkül hagyni a játék tavalyi remake-hez hasonló, egészen életszerű grafikáját sem, amely még felkavaróbbá teszi az olykor minden eddiginél húsba vágóbb részleteket. A történetet jegyző, horror géniuszként számon tartott Ryukishi07 neve sok mindent megmagyaráz annak, aki legalább hallomásból ismeri a When They Cry visual novel szériát.

Mint minden magára valamit adó nippofil, természetesen a remek japán szinkronnal játszottam végig Hinako történetét, amelyből meglepően sok spoilergyanús pillanatot tartalmaztak az előzetesek, de utólag már értem, hogy ez miért nem gond. Bár tőlem telhető alapossággal átfésültem a helyszíneket és elolvastam a talált szövegeket, a záró képsorok láttán több kérdésem maradt, mint ahány választ kaptam, és egyelőre csak a felszínt kapargatom. Első nekifutásra csak a Story és a Hard nehézség érhető el, én pedig a játék által felkínált könnyebb harcok, nehezebb fejtörők felállást követve 20 órát töltöttem el Hinako rendkívül nyomasztó belső világában. Annyit összeraktam, hogy egy családja és barátai elvárásai, valamint a társadalmi nyomás miatt szorongó kamaszlány belső vívódásának, elfojtott érzelmeinek és sötétebb énjének a megnyilvánulásait élem át, miközben a két világban párhuzamosan futó cselekmény egy folklórban gyökerező természetfeletti szállal is bonyolítja az összképet. Hinako gyerekkori emlékei és képzelgései, az apránként összeálló családi háttere, valamint a másik létsíkon tanúsított bizarr viselkedése olyan szövevényesen fonódnak össze, hogy alig várom a további négy befejezés megnyitását, hátha megvilágosodom.

A Silent Hill f az a játék, ahol egyenesen kötelező elolvasni a naplót, ha szeretnénk némi kontextust kapni azon túl, hogy nőnek lenni Japánnak ebben a korszakában átkozottul nehéz. Vannak olyan kulcsmozzanatok, amelyek csak a naplóból derülnek ki, viszont ez a szándékosan homályos, sok választ épp csak megsejtető történetépítés nálam elérte, hogy a New Game+t elindítva újra neki akarjak futni. A helyszínek és a játékmenet remekül tükrözik az aktuális történéseket, legyen szó egy cselekménybe ágyazott, elképesztően beteg feladványról, vagy a hősnőnkben végbement változások okán megnyíló új mechanikákról, amelyek részletezésétől a spoilerek elkerülése végett tekintsünk el. Mindkét világnak megvannak a maga szabályai például az ellenfelek legyőzésére vonatkozóan, viszont a némileg eltérő eszköztár ellenére az alapok ugyanazok, idővel pedig egyre inkább elmosódnak a határok, és egyre nehezebb különbséget tenni valóság és rémálom között. Akár Ebisugaoka sikátorait, rizsföldjeit és épületeit, akár a rókamaszkos idegent követve a vérfagyasztó rituálékkal kecsegtető titokzatos kúriát járjuk, az elképesztően hangulatos és alaposan bejárható helyszínek lépten-nyomon tárgyakkal és infómorzsákkal jutalmazzák a felfedezésünket. A nyomasztó zörejek és a ritkán felcsendülő zene mögött részben ismét Akira Yamaoka áll, a korábban méltatott valósághű látványt pedig ezúttal is az Unreal 5 motor hajtja, PS5-ön érzésemre többnyire zökkenőmentes teljesítménnyel.

Nem ejtettem még szót a fejtörőkről, amelyek többségét Hard fokozaton sem éreztem különösebben nehéznek, noha az iskolai titokdoboznál egy estére csúfosan megakadtam, mert elképesztően túlgondoltam, az egyik szekrényt pedig nem tudtam kinyitni, mert a mellékelt információból nem jöttem rá a kódra. A legtöbbhöz elég figyelmesen elolvasni a rá vonatkozó szöveget, vagy a labirintusszerű folyosókon ügyesen navigálva összeszedni a továbbjutáshoz szükséges tárgyakat, és nagyon tetszett, hogy minden fő helyszínt végigkísér egy többit összefogó fő feladvány. A magamfajta játékos számára annak a folyamatos találgatása is egy állandó agytorna, hogy vajon merre nem kell, de lehet menni, mert a legtöbb szorongást szokás szerint az okozta, hogy egy ilyen csodálatosan kidolgozott világ egyetlen szegletéről se maradjak le. Az alapvetően lineáris Silent Hill f szabad kezet ad az Ebisugaoka utcáin kedvünkre csatangolásban, vagy a már bejárt utak újra felfedezésében, márpedig alig várom, hogy a teljes utat újra bejárjam további válaszok és vérfagyasztó igazságok felderítésének reményében.