Silent Hill fTeszt

Ahogy a japán túlélőhorrorok másik ősatyja, a Resident Evil is elhagyta átmenetileg Racoon Cityt, úgy a Silent Hillre is ráfért már egy vérfrissítés, a Konami azonban a Capcomnál is messzebb ment, és a merőben új helyszínen és szereplőkön túl teljesen beleállt a korábban csak diszkréten tetten érthető japán jellegbe. Hiába a Team Silent által fejlesztett eredeti trilógiát, és talán még a negyedik részt is övező kultusz, a későbbi felemás részeket, a P.T. demó/Silent Hills fiaskót, és a franchise sok éven át csak pacsinkó gépek formájában lélegeztetőgépen tartását nem lehet akármivel feledtetni. A Bloober Team tavalyi Silent Hill 2 remake-je egy új korszak erős nyitása volt, az igazi reneszánszt azonban csak egy új fejezet hozhatta el. Mivel az utolsó Silent Hill 2012-ben (!) jelent meg, hatalmas várakozás övezte a Silent Hill f-et, és a legtöbben azonnal egyfajta crossovert láttunk bele a sorozat jellegzetes lélektani horror esszenciája és valamelyik PS2-es aranykorbeli, Japánban játszódó horrorcím között. Sokan a Forbidden Sirent, vagy a Kuont említették, én leginkább a Fatal Framet akartam belelátni, most pedig itt ülök az első végigjátszás után, és örülök, hogy ez legfeljebb részben van így.

A 60-as évekbeli Japánban, a Silent Hillhez hasonlóan fiktív Ebisugaoka városkában játszódó történet a korábbi részekkel mindössze néhány easter egg, és a lelki eredetű problémák feldolgozására, valamint a belső démonok agyonverésére korábban is remekül alkalmas vascső szerepeltetése erejéig kapcsolódik. A középiskolás Shimizu Hinako egy nem túl szerető hazai közegből indul útnak, amikor alkoholista apja dühkitörése során elviharzik otthonról, hogy barátai körében vigasztalódjon. Össze is gyűlik a banda a szokott helyen, a szebb napokat is látott város édességboltjánál, mielőtt azonban közelebbről megismerhetnénk őket, rádöbbenünk, hogy mindenki másnak nyoma veszett, mindent elborít a köd, majd egy vörös virágzás formájában elszabadul a pokol. A vérvörös virágok futótűzként söpörnek végig a sikátorszerű szűk utcákon, látszólag megfertőzve azokat egy nem evilági kórral, amely rémálomba illő szörnyetegeket hív életre. Bár nincs belőlük túl sokféle és némelyek eléggé hasonlóak, a gyakoriságukat sikerült jól eltalálni ahhoz, hogy ne váljanak unalmassá, és az ezúttal szokatlanul nagy hangsúlyt kapott harcok során is legfeljebb csoportosan, vagy szűk folyosókon okozzanak a szívrohamon túl frusztrációt.

Hinako az életképtelen horror főszereplők műfaji sajátosságára fittyet hányva egy meglepően atletikus lány, aki normális tempóban fut és meggyőző elánnal lóbálja a vascsövet, pajszert, kaszát, vagy a titkos szuperfegyver konyhakést. Róla elhiszem, hogy az életéért küzd, ugyanakkor közel sem tank, mert ha rosszul időzítjük a kitérést, vagy a válaszcsapást – hiszen ezúttal ilyeneket is lehet –, meglepően hamar kifogy a szuflából. Ha sokat bántják, vagy hosszan fókuszál egy-egy lényre, akkor sebek mellett érthető módon idegileg is kikészül, így az életcsík mellett a stamina és sanity csíkot is folyamatosan szemmel kell tartanunk, akárcsak a fegyverünk állapotát. Aligha véletlen, hogy harcok esetén a játék elsőre a Story nehézséget ajánlja, ami jóval megengedőbb például a józan eszünk megőrzését illetően, miközben a gyógyító és egyéb tárgyakban is dúskálunk. Igaz, ez utóbbi gyűjtögetési kényszer esetén hátrányt is jelenthet, mert az inventory kapacitásunk nagyon limitált, viszont a mentőhelyként is szolgáló szentélyeknél sok motyó XP-re váltható, így én gyakran rohangáltam vissza ezekhez. A spéci tárgyhoz kötött alkalmi szintlépésekkel a három csíkunk valamelyikét növelhetjük, valamint legfeljebb 3 amulettet aggathatunk magunkra, amelytől például lassabban kopnak el a fegyvereink.

Mindez elsőre nagyon Silent Hill-idegenül hangzik, de amint ezt elengedtük, illetve az elsőre kicsit túlbonyolítottnak tűnő harcokba belerázódtunk, máris jobb lesz. Bevallom, engem ez a vascső lóbálásnál és pisztoly durrogtatásnál némiképp összetettebb rendszer eleinte kizökkentett, mert annyira koncentráltam egy-egy jól időzített kitérésre, vagy úgy felbosszantott, ha nem értettem, miért nem sikerült egy erős támadás, hogy rettegni is elfelejtettem. Valójában nincs a dologban semmi túl összetett, csak megszokást igényel, akárcsak az eleinte egzotikus tárgyak menedzselése, de azt tartom, hogy kifulladást követően a stamina visszatöltődése bosszantóan lassan indul el, ahogy néha a szűk folyosón verekedés is idegtépő. Mivel a harc eléggé az 1v1 összecsapásokra lett kitalálva, illetve olykor az ellenfelek intelligenciája is hagy kívánnivalót maga után, szintén betesz a borzongásnak, amikor többen jönnek és például betorlódnak egy ajtóba. Vannak helyzetek, amikor érdemesebb elfutni, de sokszor nem lehet, vagy csak annyira nehezen, mint a játék egyik korai szakaszán, ahol nem csak lefutni nem igazán lehet a halhatatlan ellenfelet, de több is van belőle. Összességében élveztem a régi részekhez képest előrelépést mutató gyors és taktikus harcokat, de ezt a sorozatot sosem ezért szerettük igazán.

A gusztustalanul szimbolikus szörny dizájn, illetve pár jumpscare ellenére a Silent Hill f messze nem elviselhetetlenül félelmetes, hanem sokkal inkább ugyanolyan átkozottul nyomasztó, bőr alá bekúszó lélektani horror, mint a klasszikus részek. Az elődeivel szembeni legmarkánsabb ismertetőjegye, hogy a vizualitásában jelen van egy kettősség,

amely óhatatlanul a régi részek alternatív létsíkját beborító rozsdás-mocskos falaira emlékeztet. Ugyanez a morbid szépség némelyik kecses és szép vonásokkal rendelkező, összességében mégis visszataszító és természetellenesen rángatózó ellenfél külsejében is megjelenik, akárcsak a sokszor gyomorforgató képsorokat tartalmazó átvezetők művészi kompozícióiban. Nem lehet szó nélkül hagyni a játék tavalyi remake-hez hasonló, egészen életszerű grafikáját sem, amely még felkavaróbbá teszi az olykor minden eddiginél húsba vágóbb részleteket. A történetet jegyző, horror géniuszként számon tartott Ryukishi07 neve sok mindent megmagyaráz annak, aki legalább hallomásból ismeri a When They Cry visual novel szériát.

Mint minden magára valamit adó nippofil, természetesen japán szinkronnal játszottam végig Hinako történetét, amelyből meglepően sok spoilergyanús pillanatot tartalmaztak az előzetesek, de utólag már értem, hogy ez miért nem gond. Bár tőlem telhető alapossággal átfésültem a helyszíneket és elolvastam a talált szövegeket, a záró képsorok láttán több kérdésem maradt, mint ahány választ kaptam, és egyelőre csak a felszínt kapargatom. Első nekifutásra csak a Story és a Hard nehézség érhető el, én pedig a játék által felkínált könnyebb harcok, nehezebb fejtörők felállást követve 20 órát töltöttem el Hinako rendkívül nyomasztó belső világában. Annyit összeraktam, hogy egy családja és barátai elvárásai, valamint a társadalmi nyomás miatt szorongó kamaszlány belső vívódásának, elfojtott érzelmeinek és sötétebb énjének a megnyilvánulásait élem át, miközben a két világban párhuzamosan futó cselekmény egy folklórban gyökerező természetfeletti szállal is bonyolítja az összképet. Hinako gyerekkori emlékei és képzelgései, az apránként összeálló családi háttere, valamint a másik létsíkon tanúsított bizarr viselkedése olyan szövevényesen fonódnak össze, hogy alig várom a további négy befejezés megnyitását, hátha megvilágosodom.

A Silent Hill f az a játék, ahol egyenesen kötelező elolvasni a naplót, ha szeretnénk némi kontextust kapni azon túl, hogy felnőni és nőnek lenni nehéz. Vannak olyan kulcsmozzanatok, amelyek csak a naplóból derülnek ki, viszont ez a szándékosan homályos, sok választ épp csak megsejtető történetépítés nálam elérte, hogy a New Game+t elindítva újra neki akarjak futni. A helyszínek és a játékmenet remekül tükrözik az aktuális történéseket, legyen szó egy elképesztően beteg feladványról, vagy a hősnőnkben végbement változások okán megnyíló új mechanikákról, amelyek részletezésétől a spoilerek elkerülése végett tekintsünk el. Mindkét világnak megvannak a maga szabályai például az ellenfelek legyőzésére vonatkozóan, viszont a némileg eltérő eszköztár ellenére az alapok ugyanazok, idővel pedig egyre inkább elmosódnak a határok, és egyre nehezebb különbséget tenni valóság és rémálom között. Akár Ebisugaoka sikátorait, rizsföldjeit és épületeit, akár a rókamaszkos idegent követve a vérfagyasztó rituálékkal kecsegtető titokzatos kúriát járjuk, az elképesztően hangulatos és alaposan bejárható fantasztikus helyszínek lépten-nyomon tárgyakkal és infómorzsákkal jutalmazzák a felfedezésünket. A nyomasztó zörejek és a ritkán felcsendülő zene mögött részben ismét Akira Yamaoka áll, a korábban méltatott valósághű látványt pedig ezúttal is az Unreal 5 motor hajtja, PS5-ön érzésemre többnyire zökkenőmentes teljesítménnyel.

Nem ejtettem még szót a fejtörőkről, amelyek többségét Hard fokozaton sem éreztem különösebben nehéznek, noha az iskolai titokdoboznál egy estére csúfosan megakadtam, mert elképesztően túlgondoltam, az egyik szekrényt pedig nem tudtam kinyitni, mert a mellékelt információból nem jöttem rá a kódra. A legtöbbhöz elég figyelmesen elolvasni a rá vonatkozó szöveget, vagy a labirintusszerű folyosókon ügyesen navigálva összeszedni a továbbjutáshoz szükséges tárgyakat, és nagyon tetszett, hogy minden fő helyszínt végigkísér egy többit összefogó fő feladvány. A magamfajta játékos számára annak a folyamatos találgatása is egy állandó agytorna, hogy vajon merre nem kell, de lehet menni, mert a legtöbb szorongást szokás szerint az okozta, hogy egy ilyen csodálatosan kidolgozott világ egyetlen szegletéről se maradjak le. Az alapvetően lineáris Silent Hill f szabad kezet ad az Ebisugaoka utcáin kedvünkre csatangolásban, vagy a már bejárt utak újra felfedezésében, márpedig alig várom, hogy a teljes utat újra bejárjam további válaszok és vérfagyasztó igazságok felderítésének reményében.