Ruined King: A League of Legends StoryTeszt

Nem lehet azt állítani, hogy a Riot Games a babérjain ülne, hiszen a League of Legends brandet szinte minden létező zsánerben és elérhető platformon próbálja ismertebbé tenni. Így kaptunk az elmúlt két évben gyűjtögetős kártyajátékot, multiplayer first person shootert és ritmusjátékot, de fejlesztés alatt áll kalandjáték, verekedős játék és MMORPG is, hogy csak néhányat említsünk... És jól illeszkedik ebbe a sorba a Ruined King: A League of Legends Story is, ami egy viszonylag hagyományosnak nevezhető RPG az Airship Syndicate-től (akiknek korábban a Battle Chasers: Nightwart és a Darksiders Genesist köszönhettük). Nem csak az a közös ezekben a projektekben, hogy a játékmenet tekintetében szemmel láthatóan minél távolabb pozicionálják magukat a klasszikus League of Legendshez képest, hanem az is, hogy eközben igyekeznek mindent hasznosítani az elmúlt tizenkét év száznegyven karakteréből, a sokszínű vizuális tartalomból és abból a hihetetlen mennyiségű lore-ból, ami a free to play slágercím köré épült az idők során.

Ha a Ruined Kinget röviden kellene jellemezni, a League of Legends háttér mellett nem lehet elmenni az Airship Syndicate első megjelenése, a Battle Chasers mellett sem, annyira látványos ugyanis elsőre, hogy annak a továbbfejlesztett, polírozottabb változatáról van ezúttal szó. Ha valaki számára igazságtalannak tűnik az elődhöz történő hasonlítgatás, gyorsan megnyugtatom: a Ruined King mindenben, de tényleg mindenben jobb a négy évvel ezelőtti szárnypróbálgatásnál, és ezúttal úgy keveri a japán és nyugati rpg-k legjobb jellegzetességeit, ahogy azt nem sokaknak sikerült eddig. A félig készen kapott kidolgozott háttér persze hatalmas előnyt jelent. A kalózos fantasy setting sokszor, sok helyen megjelent már, ezeknek a történeteknek megvannak a maguk bevett karakterei, fordulatai és helyszínei, amiken a Ruined King sem kíván sokat változtatni, de mégis képes élettel megtölteni a fő helyszínként szolgáló kikötővárost, Bilgewatert, valamint a környező szigetvilágot. Míg előbbi maga az eleven, életteli lüktetés, addig utóbbiban a romlás, az elmúlás és az élőholtak dominálnak, folyamatosan erős kontrasztot képezve a kettő között az utazásaink során. Az Airship Syndicate vizuális stílusa - valószínűleg a cégalapító, korábban képregényeivel is világsikerekig jutó Joe Madureirának köszönhetően - kellően egyedi és érdekes ahhoz, hogy egy több tíz órás szerepjáték háttereként lekösse a figyelmet. Így természetesen nem meglepetés, hogy az egész város rétegzettsége mind a társadalmi osztályokat, mind a funckcionálisan is különváló részeket tekintve tökéletesen működik, annál örömtelibb az, hogy karakterépítésben milyen óriásit léptek előre a fejlesztők a Battle Chasers óta. Ezúttal is hat nevesített hős alkotja a csapatot (és természetesen az ellenfelek is jól ismertek a LoL-profik számára), de sikerült úgy összeválogatni őket, hogy szinte semmiben se hasonlítsanak egymásra.

Na jó, ezt azért megszokhattuk főleg japán szerepjátékokban, de itt nem csak a kinézet és a harcban betöltött szerepkör van rendben, hanem a motivációk, a háttértörténet és a feladatokban való szerepvállalás is pontosan ki van dolgozva és alá van támasztva. A harminc órás játékidő alatt mindenki reflektorfénybe kerül rövidebb időre, a szereplők közötti kémia pedig úgy is működik, hogy a nagy számú párbeszéd mindegyikében csak statikus képek "beszélnek" a képernyő két oldalán. Az, hogy a karakterek ennyire telitalálatok, jelentősen köszönhető a szinkronszínészeknek is, megkockáztatom, hogy - tudom, nagy szavak - a Ruined King a videojáték történelem legjobb voiceoverét tudja felmutatni, egyszerűen mindenkihez tökéletesen illik a hangja, még ezredszer is szívesen hallgatjuk csata közben a battlecryokat. Ja, és még egy fontos szempont: nem mindenki jófiú (lány), feddhetetlen múlttal pedig szinte senki nem rendelkezik Braumon kívül, szóval a különböző személyiségek kellően zavarosak ahhoz, hogy akár anélkül is képesek legyenek konfliktusokat generálni, hogy gazdájuk megszólalna; az erőskezű vezető jól megfér az alkoholista kardmesterrel, a több száz éves rókalány pedig a sorozatgyilkossal. A végére persze mind változtatnak egy kicsit egoista attitűdjükön.

Szóval adott egy kiválóan kidolgozott helyszín néhány igazán egyedi szereplővel, de mi a helyzet a játékmenettel? A Ruined King csatái körökre osztottak, három csapattagot irányíthatunk ugyanennyi ellenfél ellen, ha ez kevés lenne, jön belőlük még egy-két hullám. Hogy manapság nem trendi a körökre osztott harc? Az Airship Syndicate szarik bele, nagyjából mindent megtesznek azért, hogy kellően érdekessé, és ugyanakkor gyorssá is varázsolják a csatákat. A harcrendszer alapját azok a lane-ek képezik, amelyek azt mutatják, hogy ki mikor következik. Ha használsz egy erőteljes képességet, jó sokára jössz legközelebb, de akár szórakozhatsz azzal is, hogy megpróbálod az ellenfelet az időben hátrébb lökni, így ő sem akkor következik, amikor szeretne. Az egész rendszert még két dolog teszi komplexebbé. Az egyik, hogy minden képességet el tudsz lőni gyorsabban, de gyengébb hatással, vagy lassabban, de erősebbel. Ami az adott szituációban éppen jobban megéri. A lane-ek tele vannak zónákkal, és ha valaki a köre elején épp egy ilyenben kezd, kap valamilyen pozitív vagy negatív hatást, tehát állandóan érdemes figyelni, hogy honnan kezdesz és hol végzel a cselekvésed után. Ez persze csak a felszín, amit az első órában amúgy is megtanulsz, egy csomó egyéb tényező próbálja a harcrendszer szavatosságát garantálni. És ha valakinek ez továbbra sem tetszik, akkor nyomogathatja az automata támadást, amivel taktika nélkül tud többé-kevésbé gyorsan túlesni a csatákon. A játék nagyjából felét amúgy ezek teszik ki, tehát ha valakinek nagyon nem fekszik a körökre osztott rendszer, annak nem biztos, hogy a Ruined King lesz a legjobb választása idén.

Mivel Bilgewater, majd a később felfedezendő területek igen terjedelmesek, természetesen nem maradhatnak el a mellékküldetések sem. A játék első felében ezek teljesen elvarázsoltak engem, az első hat órában a történettel semmit nem haladtam, mert bejártam az összes városrészt, megismertem az ott élők történetét, segítettem, akinek tudtam. Ezek a küldetések nem feltétlenül a témájukkal nyújtottak kiemelkedőt, sokkal inkább azzal, ahogy a saját karaktereimet és magát a világot jobban megismertem rajtuk keresztül. Számomra a League of Legends csak egy kósza néhány hónapos kitérő volt sok évvel ezelőtt, de nem is volt szükség arra, hogy ismerjem a hátteret, annyira profin van adagolva minden. Aki velem szemben még ismeri is a világot, óriási fan serviceben fog részesülni minden sarkon. A Ruined King szinte minden ismert szerepjátékos elemet felvonultat, a legtöbbet átlagos, vagy néha afeletti szinten. A mellékküldetéseken felül vannak vérdíjak, craftolás, pecázás, elég precízen testre szabható képességek és milliónyi felfedezhető terület - opcionális és kötelező egyaránt. Nagyjából a játék egynegyede kihagyható, ha valaki sietni szeretne, de ezt senkinek nem ajánlom: szerezzétek meg az összes legendás fegyvert, oldjatok meg minden feladványt, vadásszátok le azt is, akit amúgy nem lenne kötelező, mert természetesen ezek az esetek többségében sokkal izgalmasabb bossok, mint a fővonal ellenfelei.

A Ruined King alapvetően két dolog miatt nem lesz örök klasszikus, mert amúgy csont nélkül az év egyik legjobb rpg-je. Az egyik probléma a korábban már dicsért harcrendszerrel van. Elsőre úgy tűnik, hogy a kombinációs lehetőségek száma igen magas, ráadásul rá is kényszerülünk arra, hogy gondolkozzunk, milyen szituációban kit és hogyan használjunk. Aztán valahol a játék első harmada után, ahol véget kellene érnie a beetetésnek és jönnie az igazán komoly összecsapásoknak, pont az ellenkezője történik. Rájövünk, hogy ha ügyesen öltöztetjük a karaktereket és a szintjüket egy-kettővel az ellenfelek fölött tartjuk, az automatikus támadás nyomogatásával nyerhető a csaták 95 százaléka. Adnak a kezünkbe egy komplex, egyébként szórakoztató rendszert, majd rájövünk, hogy semmi szükségünk nincs arra egészen az utolsó három óráig. Még azok közül is, akik nehéz fokozaton tisztességesen próbálkoztak a képességekkel, többen panaszkodtak arra, hogy körülbelül a játék felére a működőképes kombinációk annyira dominánssá válnak, hogy nem nagyon érdemes mással próbálkozni. Bármit is próbálsz tehát, valószínűleg valamI egyszerűnél kötsz ki végül. A másik probléma a játék felépítésével kapcsolatos. Habár lehet vele húsz óra alatt is végezni, én mégis három tíz órás szakaszra osztanám fel. Az első, nyögvenyelős órától eltekintve a kezdő szakasz fantasztikus. A helyszínek, a küldetések, az új játékelemek úgy vannak adagolva, hogy az ember csak kapkodja a fejét és mindenből még többet akar. A középső etap ennek pont az ellentéte. Kinyílik a világ, átkerülünk egy másik szigetre, ahol lineáris helyszíneken, mellékküldetések és opcionális teendők nélkül haladunk csatáról csatára, és mivel a harcrendszer relatív üressége is valahol itt tör felszínre, ezért ez különösen fájdalmas és unalmas. A játék vége aztán korrigál, megint egyszerre tudunk ezer dologgal foglalkozni, a kimaradt dolgokat ekkor kutatjuk fel, végre kapunk egy-két kellemesen izzasztó bosst is, szóval minden visszatér a megfelelő kerékvágásba, csak az a középső szakasz ne lett volna...

A Ruined King: A League of Legends Story ha nem is az év legnagyobb meglepetése, de mindenképpen ott van a kellemesebbek között. Senkit ne ijesszen el, hogy egyelőre nem érkezett belőle PS5 és Xbox Series X verzió, olyan a vizuális stílusa, mint egy Supergiant címé, kb. mindenen jól néz ki, jövőre pedig úgyis érkeznek az ingyenes frissítések. Valamelyik fórumon olvastam azt a megjegyzést, hogy nagyszerű "popcorn rpg", és ez a jelző valóban mindent elmond róla. Tud mindent, amit egy modern szerepjátéknak tudnia kell, de pont csak annyira veszi komolyan magát, hogy hiteles maradhasson. Egyértelműen megvan benne az a mélység, ami ahhoz kell, hogy több tíz órára el lehessen benne merülni, de közben könnyű és könnyed is - ez bizonyára sokak számára nem pozitív tulajdonság, de ritkán látni olyan szerepjátékot, ami a játékosok ennyire széles körére lő, és mégis célba talál. Felesleges azon lamentálni, hogy a League of Legends nyújtotta biztos háttér mennyivel könnyítette meg a dolgát, mert tökéletesen élvezhető LoL-fanatikusként és -szűzként egyaránt.