Arctic AwakeningTeszt

A GoldFire Studios bemutatkozó játékában egy Kai nevű pilótát alakítunk, akinek egy alaszkai városba készleteket szállító rutinrepülése rossz véget ér: a gép egy semmiből támadt vihar következtében lezuhan, a társának nyoma veszik, ő pedig ott marad a fagyos széllel és a ronccsal, de legalább nem egyedül. Társaságnak ott van neki a bíróság által mellé kirendelt terápiás bot, Alfie, a készítők pedig talán maguk sem gondolták, mennyire aktuális lesz a robot pszichológus mellékszereplő 2025-ben, amikor egyre-másra arról szólnak a hírek, hogy sokan az AI-hoz fordulnak a mentális problémáikkal. Persze mi ezen a ponton még nem ismerjük Kai előéletét, ahogy azt sem tudjuk, miért rendeltek el neki kötelezően terápiát, de a ránk váró 5 fejezetre osztott, bő 10-12 órás kaland során mindez többé-kevésbé kiderül.

Az Arctic Awakening a Firewatch-hoz hasonlóan egy „szép tájon sétálok és közben beszélgetek” típusú kaland egy érdekfeszítő sci-fi szállal, a történet ugyanis 2062-ben játszódik, ami a robot pajti mellett a szépséges sarkvidéki tájat itt-ott pöttyöző futurisztikus építményeket is magyarázza. Miközben próbálunk nem éhen halni és halálra fagyni, valamint kideríteni, hogy hol vagyunk és hogyan vehetnénk fel a kapcsolatot a külvilággal segítségért, rádión az eltűnt segédpilótánk is életjelet ad magáról. Az ő, illetve saját hazajutásunk módjának keresése közben egyre bizarrabb dolgokra bukkanunk a hóban, kezdve egy elhagyatott kutatóállomással, majd egy jéggel körbevett toronnyal, az olykor utánunk kémkedő éjszakai látogatókról nem is beszélve. Idővel más, szintén a váratlan időjárás következtében lezuhant túlélők nyomait is felfedezzük, akik sorsa gyanúsan sok párhuzamot mutat saját nyomorult helyzetünkkel, így hősünket egyre inkább foglalkoztatja az a kérdés is, hogy tulajdonképpen mi okozhatta a balesetet.

Narratív kaland révén a játékmenet során a túlélés viszonylag kevés szerepet kap: elég néha az elhagyatott táborokban és rejtélyes épületekben talált tartós ételt-italt fogyasztani, és ha még ezek után is homályosan látunk, akkor zakatoló elménket lecsitítani. Utóbbit kilátópontokon elhelyezett kőhalmok mellé letelepedve, a festői tájat csodálva tehetjük meg légzőgyakorlatok elvégzésével, amely tulajdonképpen egy egyszerű gombnyomkodós QTE. Ami számomra furcsa volt, hogy viszonylag sok felvehető tárgyat találunk a világban, amelyeknek azonban csak egy kis része használható. Az ajtókat nyitó kulcskártyákat még értem, de a sosem használt feszítővas, vagy csákány elgondolkoztatott, ahogy a könyvek és más holmik céltalan tárgymenüben hurcibálása is. Egyetlen valóban „csak” gyűjtögethető csetresz van: bögréből a stáblistáig a szemfülesek 15 darabot szedhetnek össze, és őszinte meglepetésemre nekem talán csak 8 lett meg, pedig úgy éreztem, hogy minden kő mögé benéztem.

Igaz, hogy az egyes fejezetek során olykor több napot felölelő utunk esetenként választás elé állít, amikor is például eldönthetjük, hogy figyelembe vesszük-e robot társunk véleményét arra vonatkozóan, merre menjünk tovább. Érzésem szerint ezeknek a döntéseknek a legtöbbször nincs valódi jelentősége, mert pár esetben direkt bejártam mindkét útvonalat, amely rendszerint ugyanoda vezetett, legfeljebb a társunkkal való párbeszéd alakult másképp. Nincs ezzel baj, mert a remekül megírt és szinkronizált beszélgetések legalább annyira lekötöttek, mint az egyre több rejtély megfejtésének a vágya, de kicsit azért bosszantott. Az egymásra utalt ember-robot páros hol vicces, hol pedig meglepően mély eszmefuttatásainál már csak a segédpilóta Donovan beköszönésein szórakoztam jobban, aki szerintem el is lopja a showt Alfie-tól.

A maga módján szintén beszédes világ is beszippantott, még ha néhol úgy is éreztem, hogy bár a méretes terület szükséges az elveszettség érzés megteremtéséhez, lehetett volna kevesebb az üresjárat. A szép és eszméletlenül hangulatos, de olykor azért kicsit ingerszegény tájjal szemben kárpótolt különösen az utolsó fejezet fő helyszíne, ahol jópofa easter eggekkel is jutalmazták a kényszeres minden szobába benézésemet. A Unity motort használó játék stilizált, kissé festményszerű látványvilága szemkápráztató és nem is követel erőművet, valamiért azonban elképesztő hangosan zúgott tőle a PC-m ventilátora, és egyszer váratlanul le is fagyott. Ezt leszámítva csak pár kisebb buggal találkoztam, a lebegve közlekedő Alfie például előszeretettel megy neki mindennek, két esetben pedig nem csinálta, amit kellett volna neki, ezt azonban a jelenet újraindítása opció megoldotta. A befejezést illetően maradt bennem némi hiányérzet: a fő rejtély megoldását elég közhelyesnek éreztem, így a rendkívül érzelmesnek szánt és morális dilemmát okozó Végső Döntés nem igazán érintett meg, viszont az odáig vezető utat borzasztóan élveztem.

Az Arctic Awakening az a fajta kissé tökéletlen, de magával ragadó indie játék, amelyről lerí, hogy egy szerelem projekt eredménye, és amelynek a kisebb hibáit bocsánatossá teszi, hogy lelke van. Bár történetét tekintve próbál kevésbé lineárisnak tűnni, mint amilyen, a legfeljebb eltérő válaszokhoz vezető döntés illúziója nem vesz el a megmagyarázhatatlan jelenségeket felvonultató, és a sarkvidéki környezet felfedezésének az izgalmából. A szórakoztató párbeszédek és a remekül adagolt információ morzsák legalább ugyanennyire a képernyő elé szegeztek, és remélem, hogy a GoldFire Studios bemutatkozó sci-fi története nem csak nekem fog kellemesen borzongós estéket okozni.

PLATFORM PC (tesztelt), PS5, XSX KIADÓ GoldFire Studios FEJLESZTŐ GoldFire Studios MEGJELENÉS 2025. szeptember 18. ÁR 25 EUR