Rogue Legacy 2Teszt

Tették mindezt úgy, hogy a Rogue Legacy 2 úgy istenigazából nem csavart semmit az elődje által lefektetett formulán: megint adva van egy darab hős, akivel szemben ott van a vár (jó, nagyjából vár) rengeteg folyamatosan átalakuló, de állandóan veszélyt rejtő szobája melyek ellen igazából esélytelenek vagyunk – kivéve természetesen azokat a szent őrülteket, akik már-már ördögi reflexekkel kerülnek ki minden csapdát és ezt természetesen youtube videók által dokumentálják. Azonban minden egyes elbukott nekifutás után visszakerülünk a kis birtokunkra, melyet fejlesztgetve nem csak a következő karakterünk alapvető tulajdonságai lesznek erősebbek, hanem akár fegyvereket, képességeket, sőt karakterosztályokat is megnyithatunk, ezzel pakolva mindig egy picike súlyt a képzeletbeli mérleg felénk mutató nyelvébe egészen addig a pontig, míg a statisztikák, a játékos menet közben összeszedett tudása és persze egy adag szerencse kombinációja nem bizonyul elégségesnek túllendülni az adott akadályon. A Rogue Legacy 2 annyira épít az első rész által felépített dolgokra, hogy a 2013-ban írt, arról szóló teszt (pacsi, 2013-as Zsolti!) szinte teljes egészében ráhúzható erre is.

Persze miért változtassunk azon, ami működik, így a RL2 nem más, hanem több lett. Sokkal-sokkal több. Igazából egy dolog van, amiben nem több, az a pixelek száma, az első rész retro kinézetét ugyanis pengeéles, kézzel rajzolt pályák és figurák váltották fel. Nem a Rogue Legacy 2 lesz a 2D játékok következő lépcsőfoka, de nagyon jól hozza azt a kinézetet, ami úgy néz ki, mint ahogy az első részre emlékszünk. Na de minden más! Kastélyunk alapterülete hatalmasra hízott, a benne megnyitható fejlesztések száma bőségesen elég ahhoz, hogy több száz generáció után is legyen mi közül választani, az indulás előtt megvásárolható fegyverekből is több van, rúnákból is bőségesen van választék, plusz olyan opcionális tartalmak garmadája áll előttünk, melyek simán hozzák az alapjáték mélységét.

Természetesen új karakterosztályokat is kapunk a már-már megszokottól (nagyjából a lovag-íjász-varázsló tengelyen mozogva) olyan őrültségekig, mint a szakács, a kalóz vagy a konkrétan fekete lyukat megidéző Astromancer. Kevés olyan játék van, ahol ennyire különböznének egymástól az egyes kasztok, még kevesebb, ahol mindegyik ennyire jól működne. Nem igazán van olyan, amivel csukott szemmel meg lehet nyerni minden csatát, de bizton állítom, hogy mindenki talál majd legalább egy-két olyat, ami az ő stílusának megfelel. Továbbra is három véletlenszerűen sorsolt karakter egyikével futhatunk neki (kezdetben), melyek nem csak képességeikben, hanem a szintén véletlenszerű előnyeikben és hátrányaikban különböznek. Visszatér a trait rendszer, ahol egészen őrült dolgok segíthetik vagy tehetik nehezebbé az életünket. Van itt minden, néha dupla annyi életerőt kapunk, de nem gyógyítanak a menet közben felvehető gyógyitalok, máskor minden ellenfél ki van kockázva, mint egy bűnügyi felvételnél. Az ilyen átkok/áldások jellemzően a menet közben megszerezhető aranyat is befolyásolják, így ha több pénzt akarunk összeszedni, akkor lehet érdemes bevállalni egy-egy nehezítést.

Az első rész is híres volt a komoly ügyességet kívánó platformer elemeiről, nincs ez másképp most se, maximum annyiban, hogy egy ponton itt is csavartak egy picit felfelé. Egyfajta metroid-lite módon a pályák bizonyos részein új, a nekifutások között megmaradó képességeket szerezhetünk, melyek segítségével nyílnak meg a későbbi területek. Nincs belőlük sok, cserébe egy ponton túl nem csak végtelenül agilisak leszünk a levegőben, de a játék el is várja, hogy pontos ugrások és vetődések sorozatát hajtsuk végre. A büntetés valamivel kisebb, mintha a csatákban maradnánk alul, de még így is elkél az ügyesség. A modern idők szele azonban ide is fújt egy adag olyan opciót, melyek segítségével a magukat valamivel ügyetlenebbnek érző játékosok is kiegyenlíthetik a pályát: a House Rules részben nem csak az ellenfelek életerejét és sebzését módosíthatjuk, de kikapcsolhatjuk a fent említett trait rendszert, beállíthatjuk, hogy szörnyekhez érve ne sebződjünk, vagy ha az ugrálás okoz nehézséget, akkor bekapcsolhatjuk a repülés opciót. Nem tudunk sérthetetlenséget beállítani, kihívás továbbra is lesz, de mindig értékelendő, mikor a fejlesztők gondolnak olyanokra is, akiknek nehézséget okozna a játék.

És ez az a pont, ahol meg kell állnom, mielőtt elkezdek oldalakon keresztül értekezni a játék bődületesen mélységéről, kezdve a kritikus csapások rendszerével egészen a felszerelések, menet közben felszedhető extrák és az életerőnk különös kapcsolatáig. A Rogue Legacy 2 különböző rendszereiről hosszasan lehetne beszélni, de egyrészt ezek felfedezése maga is a játék által kínált élmények egyike, másrészt (javarészt) olyan jól bemutatja őket, hogy felesleges lenne egyfajta game guide irányba terelnem ezt a tesztet. Legyen elég annyi, hogy a játék diadala nem kis részben az Early Access rendszer diadala is, az elmúlt szűk két évben a tucatnyi update és a rájuk érkező végtelen mennyiségű visszajelzés csiszolta közel tökéletesre.

És valószínűleg ezért van, hogy a Rogue Legacy 2, még úgy is, hogy alapvetően ugyanazt kéri és ugyanazt nyújtja, mint tíz éve, továbbra is egy helyenként kifejezetten nehéz, minden pillanatban százszázalékos odafigyelést igénylő, de végtelenül élvezetes játék. Korszakalkotó? Továbbra sem, de ahogy 2013-ban bátra oda állhatot egy Spelunky vagy Binding of Isaac mellé, úgy 2022-ben sincs semmi szégyellnivalója egy Hades vagy egy Dead Cells mellett. Kell ennél jobb ajánlólevél?