Rogue LegacyTeszt

Van egy dolog, amit azonnal érdemes leszögezni: bár a Rogue Legacy több klasszikus játékstílust kever mesterien, egy dolgot meglepően csekély mértékben lehet megtalálni benne: a címében is szereplő roguelike stílusjegyeit. A tradicionális triumvirátusból (körökre osztott játékmenet, permadeath, véletlen generált pályák) az elsőt kapásból dobták, a másodikat jócskán átalakították, mindössze a harmadik az, melyet nagyjából érintetlenül meghagytak. És ami a legjobb: ez lesz az, ami legkevésbé fog érdekelni, a játékkal töltött egy, öt, ötven óra alatt.

Ha már mindenképp skatulyázni szeretnénk, akkor a Játékok Nagy Virtuális Koordinátarendszerében valahol a Ghosts 'n Goblins, Castlevania és egy random klasszikus szerepjáték metszéspontjába lőném be, kiemelve, hogy mindhárom irányból a legjobb stílusjegyeket hozta magával. A Rogue Legacy alapvetően egy klasszikus akció platformer, néhány apróbb csavarral. Adva van egy kastély, adva van egy hős lovag és adva van egy feladat: kastélyba be, mindenkit kardélre hányni, gyógyszert megkeresni a beteg király számára, majd boldogan élni, amíg meg nem halunk. Aha, ha ilyen egyszerű lenne...

Kezdődik az egész azzal, hogy a kastély minden egyes látogatásunkkor teljesen átalakul. Az alapok megmaradnak (az első helyszín a vár, az erdő mindig jobbra, az alagsor lefelé, a padlás felfelé van), azonban a szobák felépítése és sorrendje mindig más lesz. Oké, de miért kellene többször meglátogatni? Leginkább azért, mert a Rogue Legacy nehéz játék. Mármint nagyon nehéz. Nagyon-nagyon. Legalábbis az elején, egyáltalán nem kell meglepődni azon, hogy az első egy-két tucat nekifutás kérészéletű lesz. Itt lép be azonban az egyik csavar: míg a halál gyors és kegyetlen, az adott “futam” közben összeszedett pénzünket két próbálkozás után elkölthetjük különböző fejlesztésekre, új felszerelésekre. Így, bár utána újból elölről és (kezdetben) nulla tőkével kell újból nekivágnunk, karakterünk egy picit táposabb lesz és ami talán még ennél is fontosabb: mi, a játékos is szerzünk valamennyi tapasztalatot. Mert legyen akármennyi fejlesztés, a nap végén a siker nem kis részben fog azon múlni, hogy felismerjük és megtanuljuk-e az ellenfelek támadási mintáit, le tudjuk-e gyorsan reagálni a különböző kihívásokat.

Fejlesztési lehetőségből egyébként bőségesen kapunk. Nem álltam neki megszámolni (pláne mert még én se fejeztem be a játékot), de több tucat dolgot megnyithatunk, ráadásul sokukat több szinten lehet fejleszteni. Az olyan alapvetések, mint a HP, páncél, mana, teherbírás mellett lehet pénzt költeni például a varázsitalok erejére, a felszedhető pénzérmék értékére, a kezdéskor Charonnak fizetendő mennyiségre (kezdetben minden pénzünket elveszi, ezt lehet komoly befektetésekkel finomítani) és még hosszan folytathatnám. Ami azonban fontosabb: meg lehet nyitni különböző karakterosztályokat, így a kezdő lovag mellett később varázsló, barbár, kincsvadász, lícs, ninja, sárkányember és hasonló érdekes kasztokat próbálhatunk ki, sokukat a fentiekhez hasonlóan több szinten fejlesztve. Újabb csavar: azt viszont, hogy a következő körben milyen osztályt választunk nem mi, pontosabban nem csak mi döntjük el.

A játék ugyanis nem csak a kastélyt keveri meg véletlenszerűen, hanem minden indulás előtt három szinten randomizált hőst kínál fel. Értelemszerűen minél több kasztot nyitunk meg annál nagyobb bázisból sorsolhat a program, azonban még így is előfordulhat, hogy három bérgyilkos közül kell választanunk. Azonban nem csak az osztályok keverednek, minden hősnek van(nak) valamilyen extra tulajdonsága(i). Itt indul aztán be az igazi őrület, onnantól kezdve, hogy lehet törpe vagy óriás méretű karakterünk, találhatunk mindenféle látószervi gonddal megvertet (színvakot, rövid- vagy távollátót, térlátásban korlátozottat), erős vagy gyenge csontút, káromkodót, meleget, vagy éppen csirkefóbiásat. A tulajdonságokat egy része pusztán kozmetikai (jó példa a nosztalgiázó hős, akinél a kép kap egy erős instagram szűrőt), másik részük inkább hátrány mint előny (van olyan, melynél fejre áll az egész pálya), de van olyan, mely egyértelmű előnyt biztosít (például mikor nincs lábpulzusunk, azaz nem szúrnak meg a rejtett tüskék). Tehát bőven lesz lehetőségünk arra, hogy a nekünk tetsző - de legalábbis a legkevésbé gáz - főhőst válasszuk és ha nem is találunk olyat, akivel szívesen elindulnánk, tekintve hogy egy futam jobb esetben tart csak tíz percnél tovább, elég ha csak arra koncentrálunk, hogy elég pénzt szedjen össze a következő fejlesztéshez, aztán mehet a Névtelen Próbálkozók Csarnokába egy újabb képként. Kezdetben így nem is a kastély felfedezése, az egyes egységek urainak legyőzése lesz a fő célunk, hanem egyszerűen túlélni addig, míg össze nem szedünk elég pénzt a szükséges fejlesztésekhez. Mivel a következő nekifutásnál az összes pénzünk elveszik, így kritikus, hogy a lehető legkevesebb menjen Charon végtelen zsebeibe. Szerencsére értelmetlen fejlesztés nem igazán van, tehát még ha olyanra is költjük, mely adott pillanatban nem feltétlen egyezik a kiválasztott stílusunkkal, később még hasznos lehet.

Lehetne még hosszú bekezdéseken keresztül sorolni a játék különböző rétegeit, de nem teszem meg, mert az élmény nagy része ezek felfedezéséből adódik. Azonban ami nagyon fontos: függetlenül attól, hogy a temérdek osztály, képesség, tárgy és rúna miatt gyakorlatilag ezernél is több különböző kombináció pakolható össze, soha nem lehet azt érezni, hogy bármelyik is kicsit csiszolatlan lenne. Sőt, talán a Rogue Legacy legnagyobb érdeme pont az, hogy a nagysága és mélysége ellenére már-már kínosan csiszolt élményt kapunk. Véletlenszerűek a szobák, de sosincs olyan érzésünk, hogy logikátlan lenne, az ellenfelek nehézsége és támadásai jól be vannak kalibrálva, egy komolyabb hőssel és hasonlóan komoly tapasztalatokkal jól érezhető az erőfölény egészen addig a pontig, míg hasonló szintű szörnyekbe nem ütközünk. Az egyedüli ami néha picit zavart az az irányítás, egészen pontosan a "lefelé csapás" viszonylagos pontatlansága: irányítót használva kicsit túlságosan pontosan kell eltalálni a lefelé irányt hozzá, egyébként egy normál támadást kapunk. Megszokás kérdése a dolog, ráadásul D-padot használva részint elkerülhető, de azért erre érdemes felkészülni. Ahogy arra is, hogy bár egy-egy kör nem tart perceknél tovább, de éppen ezért magával hozza azt, amit sokunk csak a "Civilization-effektusként" ismer. Minden pici fejlesztéssel érezzük, hogy legközelebb több esélyünk lehet a túlélésre, éppen ezért mindig bennünk lesz az a "csak még egy kört" életérzés. Az, amelyik miatt egy gyors, ötperces játékot olyan másfél óra múlva hagyunk abba.

Ragozzam még? Szerintem felesleges. Lassan megszokottá válik, hogy nyár környékén mindig berobban egy indie-sweetheart, ahol a kitűnő ötlet nagyszerű megvalósítással párosul. És bár messze még a szeptember, abban biztos vagyok, hogy idén nyáron a Rogue Legacy igen jó eséllyel pályázik erre a címre. Egy kitűnő akciójáték, egy letehetetlen szerepjáték és egy "rogue-lite" elképesztő keveréke - egyszerűen lehetetlen nem imádni.

@youtube