OnirikeTeszt

A gömb alakú világon áll egy cirkusz, amelynek falai között Prieto, ez a bizarr rongybabaszerű lény, akit a játékos irányít, minden éjjel emlékek nélkül ébred, és érzi, hogy valami nem stimmel, és ő más, mint a többiek. A bevezető küldetések során egy bohóctól megtudja, hogy az emlékeit Memory Stone-okra állva őrizheti meg, valamint hogy a cirkusz falain túl is van élet, ahol a további kérdéseire választ kaphat. Ez a játékmechanikára lefordítva annyit tesz, hogy minden éjjel hajnalig van időnk haladni az adott feladatainkkal, aztán gyorsan keresni kell egy emlékkövet, amire ráállva mentünk, máskülönben az éjszaka mintha meg sem történt volna, elbukjuk a haladásunkat. További csavar, hogy Prieto egyik különleges képessége a láthatatlanná válás, ám ha ilyenkor túl sokáig nem érint meg egy fátyolvirágot, végleg eltűnik, ezért kénytelen viszonylag sűrűn elültetni egyet-egyet. Ha mégis eltűnnénk, vagy más módon kimúlnánk, a checkpointként is szolgáló legutóbb megérintett virághoz kerülünk vissza. A virágmag korlátozott mértékben áll rendelkezésre, ám minden hajnalban, mentés után egy mezőn találjuk magunkat, ahol rövid idő alatt kell minél több magot összeszednünk.

Talán már ennyiből is átjött, hogy az Onirikét erősen jellemzi az időkorlát és a ciklikus ismétlődés, és minél többet játszunk, úgy válik mindkettő egyre idegesítőbbé. A dolgok ráadásul duplán mennek időre, hiszen nem elég állandóan figyelni a jobb sarokban, mennyi időnk van még hajnalig, nem lődörögjünk sokáig céltalanul, hanem mindig rohanni kell A-ból B-be, közben virágokat ültetve, nehogy eltűnjünk. Egyébként akkor sincs semmi, ha egy éjjel nem haladsz túl sokat, csak vontatottabb lesz az élmény, ha pedig kifogysz a virágmagból, akkor gyűjtögethetsz szirmokat (100 után kapsz egy magot), vagy megvárhatod a reggelt, hogy betankolj. Az éjszakák között mindig ismétlődő, kötelező kitérő a virágmezőre nekem nagyon felszabdalta a játékmenetet és egy idő után eléggé bosszantott, hogy mindent eldobva vissza kellett mennem egy mentőhelyig, majd két viszonylag gyors egymásutánban érkező hosszú töltőképernyőt is megvárni, mire mehettem megint a dolgomra.

A hosszú töltési idő egyébként alighanem a Switch port sajátossága, ahogy az időnként előforduló frame esések és ezzel járó belassulások is. Maga a világ tényleg érdekes és változatos, de mivel állandóan éjszaka van, egy idő után az az érzésed, hogy a különböző területek sivárak és eléggé ugyanolyanok, a grafika pedig a rajzfilmes filterrel együtt is a kora kétezres éveket idézi. Pár fejtörőt leszámítva a feladatunk legtöbbször a gyűjtögetés, vagy mondjuk tíz gomb megtalálása, tehát az ismétlődés itt is állandó. Az ugrabugrálás eleve kicsit esetlen, de Switchen olykor némi késéssel is számolnunk kell az ugrás gomb lenyomása és Prieto reagálása között. Ilyenkor különösen idegtépő, hogy nem csak kezdheted elölről az ügyességi részt, még időre is megy, pláne pár késői helyszínnél, ahol tényleg ki van centizve, hogy odaérsz-e időben a következő mentőhelyig.

Természetesen ellenfelek is nehezítik a dolgunkat, akiket – mivel harcolni nem tudunk – el kell kerülnünk, és elvileg itt jön képbe Prieto láthatatlanná váló képessége, de az igazat megvallva én az estek 98%-ában csak simán elfutottam az egyébként nem túl eszes delikvens elől, mert az is ugyanúgy működött. Az Onirike legfőbb vonzereje, amely valamelyest visz előre annak ellenére, hogy inkább repetitív házimunkának, semmint szórakozásnak érzed az egészet, az a non-lineáris világa, mert egyszerűen meg akarod érteni, miért nőnek ki kezek a földből és hullanak pizzaszeletek az égből. A zenéje is kimondottan jó, akárcsak a narrátor, bár utóbbi esetében az OCD-seket halálra fogja idegesíteni az elhangzó szöveg és a feliratok rendszeres nem egyezése.

Hiába az érdekes világ és az érdekes(nek tűnő, ám hosszú távon idegesítő) ötletek, ha az Onirike mind a megvalósítás, mind a játékmenet terén fájóan középszerű. Cserébe nem túl hosszú és kuriózumként ideig-óráig el lehet lenni vele, de csak ha sok a szabadidőd.