OlijaTeszt

Fontos információ, hogy az Olija japán játék, egy kiotói indie csapat, a Skeleton Crew Studio alkotása. Éppen ezért nem meglepetés, hogy a sztorit erősen a japán mondavilág ihlette, amit a játék ügyesen kever más, nyugati irányú inspirációkkal. Hősünk, Lord Faraday látva népe szenvedését, kétségbeesett lépésre szánja el magát: hűséges legénységével tengerre száll, hogy kincset és reményt vigyen haza az éhezőknek. Kudarcot vall, a hajóját szörnyű vihar tépi szét, a legénység nagy része odavész, Faraday maga is alig ússza meg, öntudatlan állapotából egy titokzatos új területen, Terraphage szigetvilágában ébred fel. Adott a cél: haza kéne jutni valahogy – de hogy?

Terraphage egy hub-világ, több szigettel, ezek döntő többségét a játék elején még nem áll módunkban meglátogatni, körülnézhetünk viszont a kalandjaink bázisaként szolgáló Oakdale szigeten, amit az elsüllyedt hajók roncsaiból hordott össze a tenger, ennek megfelelően hajótöröttek lakják, és az egyik feladatunk az lesz, hogy az erősen lepukkant állapotban lévő szigetecskét (a kalandjainkból származó arany és kincsek belepumpálásával) vidám(abb) hellyé változtassuk.

Várjunk, csak, akkor ez egy ilyen furcsa, pixelartos városépítős játék? Határozottan nem, az Olija tulajdonképpen egy metroidvania, keverve a fentebb emlegetett moziszerű kettődés klasszikusok esztétikájával. Akinek a metroidvania, mint zsánernek említése miatt máris menekülni támadna kedve: várj még egy kicsit, lehet, hogy az Olija mégis a te játékod.

Miért? Mert metroidvania ugyan, de visszafogott formában. A pályatervezés teljesen átlátható, vannak rejtvények, de nincsenek túlbonyolítva, van harc is bőséggel, de a játék olyan eszközt ad a kezedbe, amivel (miután megtanultad használni) sikeresen szembe tudsz szállni gyakorlatilag mindennel, amit / akit az Olija a nyakadba hajít. Ez a fegyver pedig a Szigony, egy olyan elátkozott varázstárgy, ami egyrészt az alapfegyveredül szolgál, másrészt beleakaszthatod tárgyakba vagy akár ellenfelekbe, és egy gombnyomára odateleportál (pontosabban: nagyon gyorsan odahúz) hozzájuk. További hasznos tulajdonsága, hogy el tudod hajítani (akár a képernyőről is kidobhatod), de – Thor kalapácsához hasonlóan – bárhonnan visszahívhatod magadhoz, és vissza is jön hozzád. Akkor is, ha közte és közted éppen ellenfelek vannak.

Ezek kívül lehetnek másodlagos fegyvereid is (egyszerre egy), de őszintén szólva maga a szigony annyira hatékony fegyver, hogy csak speciális esetekben lesz szükség rájuk. Talán túlságosan is hatékony, az Olija ugyan többféle ellenféltípust vonultat fel, és ezek némelyike hiába tud repülni, hatalmasat ugrani, vagy agresszívan támadni, a Szigony által nyújtott mozgási szabadságra és sebességre nem igazán van válaszuk, ahogy beletanulsz a szigonyozásba, a normál ellenfelek legyőzése ritkán jelent majd problémát. Szerencsére vannak bossharcok, ezek klasszak, és van bennük kihívás is – de továbbra sem erőltetik rád azt a kontroller-szétzúzós nehézséget, ami a modern (javarészt) nyugati metroidvaniak gyakori sajátja.

A szigetek felfedezése és a sztorit is előre mozdító küldetések abszolválása mellé jön be a fentebb már említett város-építgetés, ami jópofa, de nem kínál túl sokat: itt tudod (jó pénzért) fejleszteni a maximális életerődet, és (gondos gyűjtögetés után) a többi szigetről visszahordott sokféle kincsből speciális védekezéseket / támadásokat lehetővé tevő kalapokat tudsz összeállítani – utóbbiak hasznosak, de nem szükségesek a játék sikeres végigviteléhez. Ami amúgy sem tart túl sokáig, az Olija nagyjából négy óra alatt gond nélkül kipörgethető, mivel csak egyféle nehézségi fokozatot kínál a játék, második végigjátszásra csekély a motiváció. Maguk a fejlesztők viszont végigjátszhatnák még legalább egyszer, az általunk tesztelt PS4 verzió ugyanis bugos, új helyszín betöltésekor (ritkán, de elégszer ahhoz, hogy bosszantó legyen) kihagy a hangeffektek egy része, és csak új képernyőre lépéskor indul be újra. Ejnye!

Egyszeri élménynek viszont remek, köszönhetően leginkább a magával ragadó hangulatának. Régen találkoztam olyan játékkal, ami ennyire hatékonyan, a vizuális stílusát és zenét / hangokat ennyire kitűnően használva teremtett volna atmoszférát maga, és az ehhez nagyon jól illeszkedő, távol-keleti, átkokkal, titokzatos hercegnővel és persze démonokkal operáló sztorija köré. Az Olija tud félelmetes, és nagyon brutális lenni, ugyanakkor vannak megkapóan lassú, melankolikus pillanatai is – a magam részéről ezeket értékeltem benne leginkább.

Röviden: az Olija a műfajjal csak most barátkozók számára is simán élvezhető metroidvania, a műfajt hagyományosan jellemző szadisztikus kihívás-tüskék nélkül. Így azok is leülhetnek mellé, akiket inkább a sztori és az atmoszféra vonz – okkal, mert ebben a két dologban az Olija kiemelkedően teljesít.