Heartworm - Analóg szelleműzésTeszt

A nemrég megjelent, egyetlen fejlesztő által jegyzett Heartworm tematikáját tekintve ez utóbbi programhoz áll a legközelebb, annyi csavarral, hogy itt a csendes elmélkedést és a melankolikus hangulatot a klasszikus túlélőhorrorokból vett mechanikák is színesítik. A végeredmény pedig magáért beszél, avagy Vincent Adinolfi alkotása tipikusan olyan játék, ami minden hibája ellenére is el tudja bűvölni az embert, így választott zsánere veteránjait és a műfajjal most ismerkedőket egyaránt képes lehet a képernyő elé szögezni.

A roppant bizalomgerjesztő című Heartworm középpontjában egy Sam nevű fiatal nő áll, aki nemrég elvesztette szeretett nagyapját, ezt pedig egyszerűen nem tudja feldolgozni. Azért, hogy újra kapcsolatba léphessen az öreggel, Sam végső kétségbeesésében egy internetes legenda nyomába ered, ami szerint valahol messze, a semmi közepén áll egy ház, melynek egyik ajtaja a túlvilágra nyílik. Azt talán mondanunk sem kell, hogy főhősünk hosszas keresgélés után rá fog akadni erre az ominózus házra és ajtóra, ahogy minden bizonnyal az se nagy spoiler, hogy a túloldalon nem a nagyapja barátságos, mosolygós szellemével találkozik majd…

Egy szó mint száz, Vincent Adinolfi nem bonyolította túl a Heartworm alaphelyzetét, ez a fajta minimalizmus pedig igazából a teljes sztorira jellemző. Mind Sam karakteréről, mind a múltban történt eseményekről csak annyit tudunk meg, amennyi a cselekmény kibogozásához feltétlen szükséges, emellé azonban nem jár semmi extra részlet, ami a kelleténél jobban kikerekítené a háttérvilágot.

Ez a fajta fókuszáltság egyrészt tagadhatatlanul jól áll a játéknak, hiszen így semmi sem tereli el a figyelmünket a fő cselekményszálról, másrészt viszont helyenként mintha már túlzásba menne át. A kampány során többször is előfordul, hogy a program felvet egy érdekes témát, utal valamire egy félmondat erejéig, és aztán ehhez soha többet nem tér vissza, nem bontja ki részletesebben, pedig a legtöbb ilyen sebtében felvillantott kérdéskör nagyon izgalmasnak ígérkezik, és szinte könyörög azért, hogy alaposabban is elmélyedjünk benne.

Játékmenetét tekintve a Heartworm le se tagadhatná klasszikus túlélőhorroros gyökereit. A kameranézetek fixek, a grafika pixeles, menteni csak a biztonságos szobákban lehet, a felvehető tárgyak száma pedig erősen limitált, ahogy a különféle erőforrásoké is, így minden helyzetben alaposan meg kell gondolnunk, hogy nekitámadunk-e a túlvilág szellemeinek, vagy inkább felkötjük a nyúlcipőt.

Sam egyetlen fegyvere a megbízható kamerája, azonban nincs is szüksége másra, aki ugyanis a lencséje elé kerül, az pár kattintás után ismét jobblétre szenderül, és nem háborgat minket a továbbiakban. Ez a megoldás elsőre több mint ismerős lehet a Fatal Frame szériából, a Heartworm esetében azonban a fényképezés jóval fapadosabb, mint a Koei Tecmo alkotásában. Itt például nem kell arra figyelnünk, hogy mennyire vannak fókuszba a kísértetek, és gépünk fejlesztésére is jóval kevesebb lehetőség áll majd a rendelkezésünkre. Nagy kár ez, hiszen így az összecsapások egy idő után eléggé monotonná válnak, akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbb ellenfél elől egyszerűen csak el fogunk rohanni.

Továbbá azt is érdemes leszögezni, hogy Resident Evilt idéző mechanikák ide, steames adatlapon virító horror címkék oda, a Heartworm egyáltalán nem egy félelmetes játék. Az persze erősen szubjektív, hogy kinek mi az ijesztő, így simán előfordulhat, hogy valaki az itt felbukkanó pixeles pókoktól fog szívszélhűdést kapni, de fogalmazzunk úgy, hogy a játékosok terrorizálása érezhetően nem tartozott Vincent Adinolfi prioritásai közé a fejlesztés során. Ebből a szempontból a Heartworm kicsit talán olyan, mint amilyen az Enigma of Fear is volt tavaly, avagy a programban ugyan felbukkannak különféle horror elemek és toposzok, de ezek sosem kerülnek úgy istenigazából az előtérbe.

Ennek megfelelően a Heartworm hangulata nem rémisztő vagy nyomasztó, a cél itt ugyanis nem a feszültségkeltés, sokkal inkább az elgondolkodtatás, a melankolikus merengésre bíztatás. Legyen szó akár a lágy, andalító háttérzenékről, akár a helyenként meglepően meleg színeket használó tájakról vagy a sokak gyermekkorát idéző PS1-es grafikáról, a programnak minden egyes porcikájából csak úgy csöpög a jóleső nosztalgia, amiben öröm elmerülni például egy húzósabb nap végén.

Ez a koncepció pedig mindössze két helyen inog meg, és ott se olyan vészesen. Az egyik ilyen gyengébb területet a főellenfelek képviselik, akik igazán lehettek volna kicsit változatosabbak és összetettebbek, a másik problémaforrást pedig a kamera jelenti, még úgy is, hogy a Heartworm fix képei az esetek túlnyomó többségében kiválóan működnek. A távolabbi felvételek adnak egy grandiózus érzést a különféle pályáknak, míg a közelebbi képek remekül vezetik a tekintetünket, és ügyesen felhívják a figyelmünket a fontosabb tárgyakra. Azonban sajnos így is akad helyszínenként néhány beállítás, ami nagyon esetlennek érződik. Vagy a váltás teljesen random, és ezért összezavarja az embert, vagy az egyes tereptárgyak takarnak ki fontosabb részleteket. Például a kampány legelején többször is bele fogunk futni abba a jelenségbe, hogy a kameraállás elfed egy vagy több ajtót, ez pedig nem a legszerencsésebb.

Ami a játék technikai oldalát illeti, ezen a téren nem lehet okunk a panaszra. A tesztelés során nem futottunk bele szaggatásba, hullámzó fps számba vagy bármiféle bugba, bár az is igaz, hogy itt inkább az lett volna a meglepő, ha tapasztalunk bármi hibát, tekintve, hogy a Heartworm retrós grafikájához retrós gépigény társul. Emellett fontos kiemelni, hogy bár a hivatalos besorolása jelenleg „Játszható”, nem pedig „Ellenőrzött”, a program remekül fut Steam Decken is. Technikai problémákat itt sem találtunk, emellett pedig az irányítás abszolút kézre állt, és a szövegek is gond nélkül olvashatóak voltak a kisebb képernyőn, ami mindig nagy öröm.