Genesis NoirTeszt

Amit igazából félve nevezek egyáltalán játéknak, legalábbis a klasszikus, videójátékos értelemben. Oh, persze, ha belemászunk a definíciókba, akkor valószínűleg ide tartozik, még akár azt is megkockáztathatjuk, hogy beskatulyázzuk egy point’n’click kalandjátéknak, de igazából maga a játék része a legkevésbé érdekes és maguk a készítők is inkább úgy hivatkoztak rá, mint egy kis gombos-tekerős játékdobozra, amit egyszerűen jól esik piszkálni és nézni, hogy mi kerekedik ki belőle. Ez egy audiovizuális kaland, egy digitális installáció, zenének és képnek egy olyan szövete, melyet így, ebben a formában valószínűleg még nem öntött processzor pixelekbe.

És mint olyan, itt nyilvánvalóan különösképp fontos, hogy a látványvilág és a zenei körítés külön-külön és együtt is működjön és ebben nem kell csalódnunk: bátra használok nagy szavakat és állítom, hogy a Genesis Noir az egyik, ha nem a legszebb játék, amivel valaha találkoztam. És még mielőtt a pixelszámoló, uncanny valley-ben tanyát vert hadosztály nekem rontana, hadd magyarázzam el, mire gondolok! Értelemszerűen nem is próbálom egy platformra emelni azon játékokkal, ahol egyetlen hajszálon is emberek százai ügyködnek, mert itt egyszerűen nem erről van szó, nem úgy szép. De tessék a képekre nézni, vagy még inkább, tessék mozgásban megszemlélni és azonnal egyértelmű lesz: bár videojátékos motorszív dobog alatta, itt egyszerűen nem karaktereket, pixeleket és textúrákat látunk, hanem azon túllépve egyfajta már-már moziba illő, mégis interaktív animációt. És bár néhányat hátralépve elkezdhetjük vizsgálni, hogy hogyan sikerült ennyire stílusosan, ennyire könnyedén ötvözni a kétdimenziós animációt a háromdimenziós térben, egyszerűen felesleges, olyan lenne, mint egy klasszikus rajzfilmnél az ecsetvonásokat számolgatni. Nem, itt nincs más dolgunk, mint hagyni, hogy a fekete-fehér-arany film-noir világ magába rántson és néhány órát repüljünk téren és időn keresztül.

Melyhez a jazz kitűnő társ. Sokszor beszélünk arról, hogy valaminek jó zenéje van, de ó te jó ég, itt teljesen más szintre emelik ezt az egészet! A zene úgy szerves része az egész csomagnak, ahogy egy film-noirt is nehéz elképzelni nélküle. A zongora, a szaxofon, a dob és nagybőgő négyese néhol a háttérben meghúzódva követi az eseményeket, máshol előretör és főszerepet követel, megint máshol segítő társunkká válik, csak hogy nem sokkal később egy feladvány főszereplője legyen. Végül pedig, egy csodás és emlékezetes néhány perces jelenetben a mi játékszerünk lesz, követelve, hogy pusztán az egér vagy kontroller karjának mozgatásával "fessünk" dallamokat az égre, improvizáljunk, éljük ki a bennünk lévő muzsikát, hiszen erről szól a jazz!

És ez az egész bármennyire is hihetetlen, mégis valamiféle történet vezérelte keretbe van öntve. Egy gyilkosság, pontosabban egy gyilkossági kísérlet történetébe, ahol a téridő egyik ősi, szivarfüstös zugában a szaxofonos sztár, Golden Boy meglövi a Miss Mass-t, az énekesnőt. Ez pedig az az esemény, mely útjára indítja a Big Banget, az ősrobbanást, a világmindenség kialakulását. Mi pedig, egy esőkabátos, kalapos óraárus képében (micsoda gyönyörű és találó metafórája az időnek!) járjuk be az összes elképzelhető dimenziót, hogy megállítsuk, visszafordítsuk ezt az eseményt, melynek során pedig néha véletlen, néha pedig tudatosan belebotlunk a teremtésbe, legyen az akár a pillanat, mikor atomok sokaságából egy csillag születik, vagy amikor egy apró pocsolyában néhány molekula úgy dönt, hogy kipróbálják milyen együtt túlélni, ezzel kialakítva az első egysejtű-, majd többsejtű létformát. Ott leszünk Pompeji pusztulásánál, ott leszünk amikor egy szamuráj bosszúja beteljesedik, ott leszünk egy esőáztatta városban zenélve és ott leszünk akkor is, amikor a Marson próbálja az emberiség megérteni, hogy honnan jött és hova tart - mindezt csak azért, hogy valahogy megpróbáljuk semmissé tenni a galaktikus golyó ütötte fekete lyukat. És persze ahogy hősünk hatással van a világra, úgy az is hatással lesz rá, így végül eljutunk oda, ahova talán egy film-noir esetében talán nem is meglepő eljutni: a kérdésig, hogy ér-e szerelmünk élete többet a világmindenségnél?

A ritkaföld hipotézis szerint szerencsés véletlenek egymást követő sokaságának kellett megtörténnie ahhoz, hogy bolygónkon élet alakuljon ki, majd az evolúció egyre bonyolultabb irányba terelje. A ritkajáték hipotézisem alapján valami hasonló történt a Genesis Noir esetében is, a megfelelő időben, a megfelelő helyen, a megfelelő módon készült el ahhoz, hogy életben maradjon, hogy megtapadjon, hogy emlékezetes legyen. Persze a véletlennek itt valamivel kisebb szerepe volt és osztoznia kell a szakértelemmel, gondossággal, de akkor is: kifejezetten ritka, mikor ilyen játék bukkan fel, szóval tessék kihasználni a lehetőséget és elmélyedni benne!