Ian Livingstone - A Hóboszorkány barlangjaiKönyv

Érdekes így utólag, 40 év távlatából visszatekinteni arra, hogy a Hóboszorkány jó lapozgatós könyv volt-e, vagy sem. Van, aki a kezdeti lendület kifulladásának első jeleit látja benne (és a 84-es év többi címében), míg mások úgy érzik, hogy ekkorra csiszolódott tökéletesre a formula, és nagyjából innentől kezdve jöttek azok a történetek, amelyek már kicsit változtatni is tudtak a megszokott sablonokon. Harmincnál is több év után újraolvasva én pontosan ugyanezt a kettősséget éreztem, egyszerre voltak már-már nevetségesen béna részei, de egyben azt is éreztem benne, hogy próbálkozott olyan dolgokkal, amelyek új utakat nyitottak meg a zsánerben. A történet ezúttal Allansia északi részébe, a Jégujj-hegységbe vezeti az olvasót, és az elején szó sincsen se boszorkányról, se barlangokról. Eredetileg egy, a tengeri kereskedelmet veszélyeztető lény nyomába eredünk, akinek a levadászására nem vállalkozik más, de ahogy mélyebbre hatolunk a jeges szelek völgyeibe (bocs), egyre nagyobb célokat tűzűnk magunk elé, majd hamarosan a törpék és elfek tömegeit rabságban tartó boszorkány barlangjába is eljutunk. Amikor szembesülünk a gonosztevővel, akkor hasít belénk (mármint az olvasóba), hogy valami nincs rendben, hiszen nagyjából 20-30 perc olvasás után máris ott áll előttünk a főboss, ennyire pedig nyilván nem lehet rövid a történet. És nem is az, bár maga a kötet a sorozat vékonyabb darabjai közé tartozik.

A Hóboszorkány barlangjai tulajdonképpen öt különálló részre osztható, mi pedig főleg csak sodródunk a történésekkel, és csak részben irányítjuk azokat. Az első szakaszban, ahogy fent már szó esett róla, teljesen más céllal járjuk a vidéket. Ezután megtaláljuk a föld alatti barlangrendszert, és egy klasszikus dungeon crawling veszi kezdetét, ami a boszorkány elleni csatával tetőzik, de itt rájövünk, hogy nem elég, hogy győzedelmeskedtünk, valahogy ki is kellene jutni, a hely pedig hemzseg a banya szolgáitól. Ráadásul úgy tűnik kifelé is vannak csapdák, nem csak befelé, nem sokkal később pedig a hozzánk frissen csatlakozó két társunk (egy elf és egy törpe) se nagyon tud segíteni, amikor újfent összefutunk testét vesztett nemezisünkkel, hogy a korábbinál is nagyobb csata vegye kezdetét. Megint győzedelmeskedünk, és ezzel a labirintusos részt magunk mögött hagyjuk. Napokon keresztül utazunk délre, tulajdonképpen hazakísérjük az egyik társunkat, majd segítünk megakadályozni a faluja ellen készülődő támadást. És ez még mindig csk az a pont, amikor nagyjából a történet felénél járunk, ugyanis kiderül, hogy a halott Hóboszorkánytól kaptunk mindhárman egy búcsúajándékot, amitől meg kellene szabadulnunk. Az utolsó, leghosszabb szakasz ezért egy gyógyító felkutatása lesz, és mivel épp nincs kéznél egy sem, szinte a Tűzhegy lábáig fogunk rohanni, hogy kerítsünk egyet.

Talán ebből a rövid sztorivázból is látszik, hogy a könyv erőssége valahol ugyanaz, ami a gyengéje is, túl sok mindent próbál gyors egymásutániságban elmesélni. Ha a teljes képet nézzük, az mindenképpen előremutató, hogy van íve a történetnek, még ha nem is a megszokott, és az is jól működik, hogy szinte csak sodródunk a történésekkel, nem mi irányítjuk azokat. Az is epikus a maga módján, hogy míg az elején nagyhatalmú lények legyőzőjeként tekintünk magunkra, addig a végére teljesen összeroppanunk, és azért küzdünk, hogy életben maradjunk még egy-két napot. Ezek jó elemek, de ha az apró részleteket nézzük, több zavaró tényező is akad. Teljesen megszokhattuk (és igen, el is fogadjuk), hogy néha abszurd fordulatok vannak a Fighting Fantasy sztorikban. Se füle, se farka rejtvények, egymás melleti szobákban boldogan élő szörnyek a labirintusokban, mindig a teljes világot meghódítani vágyó gonosztevők - ez mind belefér. Mégis, amikor a Hóboszorkány egy perccel azután, hogy villámokat és zombikat idézett ellenünk, kitalálja, hogy most lapocskákkal fogunk játszani, és ha ő veszít, akkor elfogadja a halált, minimum felhúzzuk a szemöldökünket. De ugyanez a helyzet, amikor elindulunk gyógyítót keresni, és mindenhova, de tényleg mindenhova benézünk. Találunk egy odvas fát, rögtön bemászunk a fél négyzetméternyi helyre, hogy vajon lakik-e itt egy gyógyító? Aztán amikor az ott meghúzódó lény - aki csak aludni szeretett volna, de mi konkrétan ráléptünk - majdnem halálra mar, mi csodálkozva jegyezzük meg, hogy nahát, itt sem a gyógyító lakik. Majd utána a fél világon keresztülbukdácsolunk, és minden szembejövő szélhámost megkérdezünk, hogy ő-e a gyógyító.. No ezeken az eseményeken azért még lehetett volna egy kicsit dolgozni...

De a világ kinyitása, valamint a dungeon crawling és a szabadabb kalandozás keverése a következő évtizedek során számtalanszor vissza fog köszönni, és talán itt szerepelt először ilyen következetesen kitalálva és elmesélve. Az is mindenképpen a könyv egyik erénye, hogy a fagyott, havas környezett beemelésével érdekessé teszi a bejárt területet, és ez a koncepció a labirintusban is működik, tehát elmondható, hogy azok a barlangok tényleg nem fordulhattak volna elő Allansia bármely részén, hanem ott északon volt a helyük. Az illusztrációk egészen biztosan megosztják az olvasókat, teljesen más stílusúak, mint amit megszokhattunk. Én személy szerint imádtam őket, az eltérő megközelítés pont jól illik ahhoz, hogy a helyszín se hasonlít a korábban megszokottakhoz. Simán belelátok egy olyan dark fantasys megközelítést is, ami ekkoriban még messze nem volt annyira elterjedt és túlhasznált, szóval furák, de nagyon egyediek a rajzok! Mindig érdemes kitérni a nehézségre is a FF-kötetek kapcsán, és bizony a Hóboszorkány a nehezek közé tartozik, akármilyen irányból is közelítjük meg a kérdést. Rengeteg csata követi egymást, ráadásul elég vastagon fogott a ceruza az ellenfelek ügyesség- és életerő-értékeinél is, szóval ha valami csoda következtében az ideális útvonalat választjuk is, jó eséllyel legyőznek minket előbb-utóbb. Az ideális útvonal pedig mindenképpen szükséges, több olyan pont is van a játékban, ahol azonnali halál a jutalmunk, ha kihagytunk egy bizonyos tárgyat, esetleg egy döntést nem úgy hoztunk meg korábban, ahogy kellett volna. Szóval aki szabályosan szokott játszani, kösse fel a nadrágot, és készüljön arra, hogy az általágosnál több nekifutásra lesz ezúttal szüksége ahhoz, hogy a négyszázas fejezetpontra lapozhasson.

A Hóboszorkány barlangjai után Ian Livingstone más tempóra váltott, csak évi egy-két kötettel járult hozzá Allansia históriájának bővítéséhez (bár rögtön ezután Az országút harcosa következett, szóval nem állíthatjuk, hogy a klasszikusok sora itt ért véget). Vitatható, hogy mikor volt a csúcson a sorozat (van, aki szerint az első év után már lefelé vezetett az út), de az biztos, hogy abban az időszakban, amikor ez a könyv megjelent, a mennyiségre semmiképp sem lehetett panasz, a szerzők szinte havonta szállították az új történeteket (még egy lapozgatós magazin is megélt tizenhárom számot akkoriban). A Hóboszorkány ebben a dömpingben a hibái ellenére is az egyik emlékezetesebb volt és az is maradt.