DredgeTeszt

A Dredge gyakorlatilag pont a fent leírt kapcsolatra épít: első blikkre horgászós játéknak gondolhatnánk, ám ez a szó szoros értelmében csak a felszín, a mélyben ugyanis nem csak halak, hanem rég elfeledett kincsek és kimondthatatlan szörnyűségek bújnak meg. Ebből persze az indulásnál még nem sokat sejtünk, hajónk egy tengeri közösség szigeteinél ér partot meglehetősen lerongyolódott állapotban, még a javíttatást sem tudjuk kifizetni. Sebaj, cserében elvállaljuk, hogy minden hajnalban kihajózunk és halakkal látjuk el a közeli városkák lakóit. Hiába központi eleme a horgászás a Dredgenek, önmagában csak egy nagyon egyszerű minijáték, amit ha elrontunk, akkor is ki tudjuk fogni a halakat, csak lassabban és kevesebbet. A lényeg sokkal inkább az, ahogy kinyílik a körülöttünk lévő világ.

Ez magában foglalja egyrészt azt, hogy hamar megismerkedünk a szigetvilág sötét oldalával. Horgunkra időnként mutáns halak akadnak, ha pedig este sokáig maradunk kint a vizeken, látomások kezdenek el gyötörni minket, furcsa hangokat kezdünk el hallani, néha pedig olyan érzés kerít hatalmába, mintha szörnyű erők támadnák meg a hajót. A szigetlakók is egyre furább kérésekkel bombáznak minket, van, aki elveszett kincsek felkutatására ösztönöz minket, mások a szörnyű halált halt korábbi halászról beszélnek zagyva mondatokban. Egy kicsit mindenki őrültnek tűnik, amikor utazásaink során egy kutyát veszünk fel a hajónkra, szinte felüdülésnek tűnik, annyira normális mindenki máshoz képest...

De ahogy egyre alaposabban szippantjuk be ezt a zavaros tengeri levegőt, úgy nyílnak meg a lehetőségeink a játékmenetet tekintve is. A Dredge ugyanis egy ritkán látható alapossággal tervezett fejlesztős játék, ahol minden mindennel összefügg, és ahogy egyre több eszközhöz férünk hozzá, úgy leszünk egyre ügyesebbek a vizeken, és ahogy egyre jobbá válunk a munkánkban, egyre több eszközt érünk el. A Dredge tele van apró kis elemekkel, amelyek mindegyike tökéletesen illeszkedik abba a loopba, amit az első perctől kezdve játszunk. Fejlesztjük a hajót, így egyre távolabb jutunk, új felszereléseket fejlesztünk, amelyek segítségével más halakat fogunk ki, ezekből egyre több pénzhez jutunk, amit újra vissza tudunk forgatni az eszközeinkbe. És közben nincs olyan, hogy valamit rosszul csinálunk: ha csak a pecázás érdekel, annak segítségével is tudunk fejlődni, ha inkább a világot fedeznénk fel, abból is profitálhatunk, ha a küldetésekkel haladnánk, az is új lehetőségeket nyit meg.

Azt gondolnánk, hogy egy horgászós játék hamar képes repetitívvé válni, de szó sincs erről, mert mindig találhatunk valami olyan kihívást, ami abban az öt percben minden másnál fontosabbá válik. A munkánk ugyanis nem könnyű. A rendelkezésünkre álló tárhely mindig szűkös, ezért a Resident Evil pakolgatós inventorymenedzselése itt percenként ellát minket feladaokkal. Nagy nehezen kicsörlőztünk két motort elsüllyedt hajókból, ami szuper lesz a fejlesztésekhez? Oké, de elfoglal szinte minden helyet, ha pedig hal nélkül térünk vissza, kevés lesz a bevétel. De fordulhatunk akár többször is, viszont akkor előbb-utóbb beesteledik, és nem csak a látomások veszélyeztetik a biztonságos hajózást, hanem a szó szoros értelmében nem látunk semeddig. Oké, tegyünk fel a hajóra nagyobb lámpát, de még így is állandóan neki fogunk ütközni a váratlanul megjelenő szikláknak. És ha a hajótest sérül, akkor nem elég az, hogy meg kell javítani sok pénzért, de még annak az árunak is búcsút mondhatunk, ami a megrongálódott random slotra volt elhelyezve. Talán ennyiből is látszik, hogy nincs igazából két egyforma kör, ez pedig garantálja, hogy a 15 órás utazás végig tartalmas legyen.

Aki esetleg aggódik amiatt, hogy a cthulhus történetek mára nagyon elcsépeltté váltak, ne ijedjen meg. Itt ez a körítés egyrészt a hangulatot adja, másrészt ahogy fent is említettem, folyamatosan bekúszik a játékmenetbe is, szervesen a kihívás részévé válva. Egy dolgot nem csinál, és ez sokak számára pozitívum, másoknak negatívum lesz, nem mesél el semmilyen összetett történetet. Az elejétől lehet sejteni, hogy mire megy ki a játék, a küldetések és a beszélgetések pedig folyamatosan löknek ebbe az irányba, de itt inkább az atmoszféra mesél, nem a szereplők: kidolgozott háttértörténet valójában nincs. De így is az enciklopédiát fogod bújni állandóan, csak éppen azt kutatod, hogy egy adott halhoz vajon horogra, hálóra vagy varsára van szükség, és megpróbálod úgy összeállítani a felszerelést, hogy minél rövidebb körben, minél kevesebb pénzt veszítve tudjál egyszerre tarolni a mocsárban, a partmenti vizeken és a mélytengereken. Akkor is taktikázol, amikor ezt észre sem veszed.

Sajnos a nyelvünkben nem igazán honosodott meg a "core game loop" és a "flow" kifejezés magyar verziója, pedig ebben a kettőben érhető tetten, miért lesz a Dredge az idei év egyik legnagyobb indie szenzációja. Egyszerűen minden egyes játékeleme végtelenül át van gondolva és minden összefügg mindennel (ha nagyon hibát akarnék találni, talán csak a kontrolleres menükezelést tudnám megnevezni, érződik, hogy egérre lett első körben megálmodva). Minden egyes napod úgy fog kezdődni, hogy elhagyod valamelyik kikötőt, és úgy fog végződni, hogy behajózol, de ami a kettő között történik, az mindig más. És közben a világa úgy tud végtelenül egyedi maradni, hogy a mára kicsit megkopott fényű lovecrafti alapokra épít, alig van benne történet és több időt töltünk benne halakkal, mint emberekkel. Mestermű.