Donkey Kong BananzaTeszt

Node legtöbbünknek, akik akkor még a világon se voltunk nem feltétlenül az ősi DK (és itt most nem a Klárára gondolok) az első dolog, ami eszünkbe jut a név hallatán. Sokkal inkább a kilencvenes évek közepén, az angol Rareware boszorkánykonyhájából kifordult Donkey Kong Country és rá tizenöt évre a Retro Studios által feltámasztott DKC Returns az amivel szorosabb viszonyt ápolunk. Amik ugyebár felsőligás platformerek, a stílus koronaékszerei. Többek között ezért is volt számomra meglepő, hogy a Switch 2 vásárlási kedvet elősegítő, Switch-ről átmentett Bananza a minimálisnál is minimálisabb ilyen elemet tartalmaz.

De akkor mégis milyet? - vetül fel benned a kérdés, joggal. Nos, egyfelől van egy jó nagy merítés a legutóbbi “egészestés” Zelda kalandból, a Tears of the Kingdom-ból: DK hatalmas nyílt terepeken ugrik fejest a kalandokba. Nem gátolják áthatolhatatlan díszletek és láthatatlan falak: csacsi gorilládat gyakorlatilag bárhova pozícionálhatod, ahova kedved tartja és ennek megfelelően a világ tele van kincsekkel, opcionális felfedeznivalókkal. A másik nagy inspirációs forrás pedig a… ööö… hát nem is tudom. Legközelebb talán a 93-as Diggers áll - amit gondolom rajtam kívül senki nem ismer - de megemlíthetném akár az Earthworm Jim 2 földalatti pályáját is a távoli rokonok szűk névsorában. A lényeg, hogy terep közel 100%-os rombolhatósága nem gimmick, hanem a játékmenet elemi magja: játékidőd nagyrészében a tér minden irányába történő falbontást és destruktív tereprendezést fogsz elkövetni.

- írta Katona Zászló László Főnök verse az Akela együttes (első) búcsúalbumán.

Az ok, amiért iderángattam ezt a kulturális alapvetést, hogy kábé tökéletesen leírja a Banaza életérzést: központi szerepben már megint természetesen a banánok tetszelegnek, illetve tetszelegnének, ha a VoidCo cég fasisztoid majom csapata nem döntötte volna el de facto, hogy ezek most bizony elveszítették közbanán jellegüket. A nap végén viszont mindig az erősebb majom eszik, a banánrajongásáról messzeföldön híres Donkey Kong-ról pedig valószínűleg már óvodás korában megállapították a tényt: nem kifejezetten okos, de cserébe igen erős. Olyannyira, hogy puszta ököllel bontja a falat és a földet, a cél pedig tényleg a föld gyomra, ahol a kiváltó ok várja a szakszerű kezelést.

Az egyesével visszahódítgatott banánok persze hasonló sorsra jutnak, mint bárminemű kábítószer az Osbourne rezidencián. (Egyszer állítólag megkérdezték szegény Ozzy-t, mit tenne, ha kokaint találna a fia szekrényében. “Azonnal felszippantanám!” - válaszolta.) A bekebelezett mega-banánok pedig nem csak egy +1 centit számítanak az e-péniszhez, hanem különféle skill pontokra is beválthatóak. Ez az egyik indikátora annak, hogy a pályákat alaposan széttúrd. A másik: szétverni a világot egyszerűen jó móka.

Be kell valljam, legalább két-három pályát is abszolválnom kellett, mire választ kaptam a kérdésemre: tulajdonképpen mi a jó ebben a játékban? Platformernek nagyon nem platformer, a harc kis túlzással dísznek van, mész, ütsz, borítasz, rombolsz, bezsákolsz… aztán hirtelen elkap a ritmus és összeáll a kép. És akkor a Bananza háromakkordos punk csörömpölésből a Rombolás Szimfóniájává válik. Hogy hol is volt ez a pont, nem is tudom. Talán amikor ez a szokatlan játékmenet kombináció összeállt a fejemben. Az első két rétegben még csak csapkodsz, mint egy kannásboros vaddisznó, de a hatodik-hetedik rétegnél már nem csak rombolsz, hanem építesz is: mintha földalatti labirintusokat terveznél saját magadnak.

Korábban sokat kritizáltam a post-Rare DK játékokat, hogy hiányoznak belőlük a korábbi állat-pajtik. Na, hát ezúttal maga DK változik át mindenféle speciális főemlőssé/hüllővé/madárrá és speciális tulajdonságaikat kombinálva fogsz tudni pontot tenni különféle gordiuszi csomókra. Az egyik pillanatban zebracsíkos ralligorilla vagy, a másikban struccbombázó, később porszívó-elefánt, (és édes Istenem, mindegyikre tudnék most hozni egy párhuzamos-példát a kurrens közéletből.) Ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre merülsz úgy bonyolódik az életed, valamint az újabb képességeket megszerezve - megidézve a jó metroidvaniakat - érdemes visszakukkantani a korábbi helyszínek elérhetetlen(nek hitt) pontjaira.

Most pedig térjünk át egy picit a technikai oldalra, ugyanis már a megjelenés előtt fel-felerősödtek egyes hangok, hogy a látványvilág nem az igazi, mert nem használja ki a DLSS-t csak az FSR-t és nem végig 60 fps, mert néhol leesik 30 környékre. Ilyenkor mindig előbújik belőlem a demagóg kisördög és fülembe súgja, hogy “emlékszel még, mikor 97-ben 15 fps-el vitted végig a Tomb Raider 2-t?” - szóval értem én, hogy új gép és hát illene technikailag villantania, de az van, hogy ha nem mondja nekem senki, hogy ez csak FSR, én a büdös életben nem mondtam volna meg. Észleltem, hogy itt-ott a képfrissítés nem a legsimább, de nem igazán ütötte meg az ingerküszöbömet. Egyedül az átlátszó felületeknél jelentkező dithering pöttyök bánják komolyabban a szememet és talán a terepen látszik valamennyire, hogy az előző Switch volt a célplatform, de minden más tekintetben - mind kézben, mind TV-n - teljesen vállalható látványt produkál. A stílus, a színek, a fluid animációk úgyis elviszik a show-t, és pont úgy néz ki, ahogy egy ‘majompunk Zelda’ kinézhet 2025-ben.

A Bananza nem platformer, nem metroidvania, nem is tisztán sandbox (sokkal inkább blastbox!) – de mindegyikből van benne egy kis adag. Olyan, mint amikor a gyerek véletlenül összeönti a Nutellát, a chillit és a kristálycukrot, és valamiért működik. Zárjunk egy szép párhuzammal: Donkey Kong volt a Nintendo első igazi ikonja. Most, bő négy évtizeddel később, ugyanaz a név vezeti fel az új konzolgenerációt. Ha valamihez ennyi ideig ragaszkodnak, annak bizony súlya van…

PLATFORM SWITCH 2 KIADÓ NINTENDO FEJLESZTŐ NINTENDO MEGJELENÉS 2025. július 17. ÁR 70 EUR