Sniper: Ghost WarriorTeszt

Az FPS-korszak kezdetén még nem volt divat a katonai témaválasztás, ez a helyzet a zsáner érésével azonban fokozatosan változott. A kommandós-taktikai lövöldék egyik legizgalmasabb részét a távcsöves tisztogatások jelentették, az olyan játékoknak, mint a Delta Force és a Project I.G.I. pedig egy rakás újszerű élményt köszönhettünk. Aztán a mesterlövészpuska megmaradt egy sztenderd fegyvernek a sok közül, az idő során nagyon kevés cím merte bevállalni a fegyver főszerepbe emelését.

A Sniper: Ghost Warrior nem merészel kevesebbet vállalni magára, mint hogy ezt a tendenciát megtörje. Ahogyan az a címből is kiderülhet, egy katonai alakulat mesterlövészét fogjuk alakítani, akit a trópusi forróság sem riaszt el attól, ghillie ruhában küzdjön a nagybetűs Igazságért.

Az álcázó ruha a valóságban arra szolgál, hogy a vadászokat és a katonai mesterlövészeket ne lehessen megkülönböztetni a környezetüktől. A virtuális világban - a City Interactive munkatársai szerint legalábbis - azonban vajmi kevés haszna van a vászoncsíkokkal megbolondított hacukának. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Ambiciózus vállalkozásnak tűnik első ránézésre a Sniper. A tudvalevően budget költségvetéshez képest is csinos a grafika, egészen tűrhető a betanító porció, és a hangulattra sem panaszkodunk a kezdetekben. Aztán balul sül el az első objektíva, felpörögnek az események, és ekkor jövünk rá, hogy szar van a palacsintában.

Nem is kevés. A Ghost Warrior élményét ugyanis rengeteg apró és kevésbé apró szennyfolt piszkítja be. Öröm az ürömben, hogy a problémák többnyire leginkább amatőrizmust sugallnak, nem feltétlenül ordas igénytelenséget, de sajnos ez az érzés kevés ahhoz, hogy a kampány 6-7 óráját igazán élvezni tudjuk.

Mi bűzlik leginkább? A már említett lopakodás és álcázkodás. A figuránkkal túl gyakran kényszerülünk olyan helyzetbe, hogy a csendes tisztogató szerepet eszetlen rambóra cseréljük. Ha nem úgy csináljuk a dolgokat, ahogyan a szkriptírók elképzelték, az ellenfelek a térkép legtávolabbi pontjáról is kiszúrnak minket, az AK47-es pedig halálosabb fegyver a kezükben, mint az MSG90 a miénkben. Mondanom sem kell, hogy a puskánk és személyünk óhatalmas tekintélye ezzel a húzással gyakorlatilag a porba hull; marad a menekülés, vagy a módszeres darálás, a lehető leggyorsabban és legprecízebb módon, ha túl akarjuk élni a napot.

Pedig a játék lövöldözős mechanikájával nincs is baj, sőt a fegyver erejét és kezelését igencsak korrekt módon prezentálja a program. A golyó ballisztikai pályája tisztességesen modellezett: a szél, a szívverésünk és a gravitáció mind-mind beleszólnak a lövések pontosságába. A fókusz aktiválásával a légzésünk nyugodttá válik, a környezet és az idő belassul, mi pedig többszáz méterről szórjuk a halálos fejeseket. (Szép röppálya esetén a lövedék becsapódását a kamera is követni fogja.) A célkereszt mellett (normal fokozatig) egy kis piros indikátor segít minket a találati pont megjósolásában. Amíg a mesterséges intelligencia nem kapja meg az észlelésünk utasítását, addig igazi vadászként érezhetjük magunkat a buja trópusi vegetáció rejtekében.

Az esetek nagy részében azonban nem mi vagyunk a ragadozók, hanem épp minket üldöznek. Miközben faluról-falura járunk, a szenilis radartól várjuk a tippet, hogy épp merről várható a gerillák támadása. Már ha a kijelző nem felejti el épp kipakolni a piros nyilacskákat a térképen oda, ahol a valóságban egy teherautónyi fegyverest látunk ravaszon remegő ujjakkal. És ha az ellenfelek nem adnak teret a valódi játéknak, a pályatervezőktől se várjunk sokkal többet. A megadott utakon kívül szinte mindenhol kerítésekbe és sziklafalakba ütközünk, hiába a tágasnak tűnő dzsungel. Így marad végül az egy, legfeljebb kétösvényes fix útvonal, amerre a továbbjutás megengedett. A falu-csapás-támaszpont formulán is ritkán variálnak a fejlesztők; az egyetlen, ami igazán változik, az ennek a szerkezetnek a körítése.

A grafikailag nagyot parádézó Call of Juarez 2 motorja (Chrome4) minden gyermekbetegsége ellenére is megkapó látványt képes a kijelzőkre izzadni, így a meglehetősen darabos árnyékokat, és néhol bedöcögő képfrissítést elnézhetjük a technológiának. (PC-n ezeket amúgy is lehet orvosolni.) A folyóparti szakaszokon szinte érezzük az édesvíz és a növények illatát, de a dzsungeles-sziklás ormok, az éjszakai tisztások, és az indusztriális díszletek sem maradnak el a színvonaltól. Durva és elnagyolt részletek persze előfordulnak, de talán ez a legkevesebb, amiért fekete filcet kell ragadnunk.

Sokkal nagyobb bosszúságot okozhat a karakterünk illeszkedése a tájhoz. Bár a mozgás dinamikáját hamar megszokjuk, a guggolva haladás egyszerűen csapnivaló. Lapítás közben a legkisebb pöckökben is képes a vadászunk fennakadni, de egy egyszerű lejtő vagy egy lépcső is ostoba tréfákat űzhet velünk. Egy menekülős szituációban nem engedhetjük meg magunknak, hogy a lépcsőhöz közelítés optimális szögét keressünk. Ezzel a luxussal a készítőknek sem lett volna szabad élniük; szépen is néznénk ki, ha az ilyen kihívásokról szólnának manapság a videojátékok.

Történtek erőfeszítések, hogy az orvlövészes portyákat osonkodós szakaszokkal tegyék változatosabbá. Ekkor nem is igazából az ellenfeleket, hanem a szkripteket és az azokat aktiváló láthatatlan kapcsolókat kell kerülgetnünk. Vannak szimpla gépfegyveres missziók is (ha éppen több szálon fut a cselekmény), amelyek a középszerű lövöldözésen túl semmi extrával nem képesek szolgálni. Apropó cselekmény. A történetet, mint olyat, el lehet felejteni; még a küldetések során sem tiszta, hogy mit miért csinálunk. Az átfogó sztori pedig csak gyenge illúzió; a narratívának se füle, se farka.

A játékhoz kötelező jelleggel csatoltak többszereplős módokat is. Hogy milyen érzés egy bő négyzetkilométeres placcon a többi ghillie-be bújt pixelkatonát keresni? Egy darabig érdekes, aztán kifejezetten frusztráló. Idővel azért bele lehet jönni, de a kijelző két centiről történő bambulása helyett inkább a napocskába tekintek odakinn a déli forróságban, ha gyorsan haza akarom vágni a szemeimet.

A masszív szidalmazás ellenére sem lehet egyértelmű a verdikt. A sok-sok bosszúságon túl is játszható marad a Sniper, sőt esetenként a különleges témaválasztása révén képes magával ragadni az embert. A műfaj rajongóinak ajánlott lehet a játékból történő mintavételezés, de idővel bizony ők is tisztában lesznek vele, hogy összességében egy átlagon aluli produktummal próbálkoznak.