Metroid: Other MTeszt

A Nintendo nem adott sok okot mostanában a viccelődésre. A kyotói óriás régi játékhősöket éleszt újjá, technológiai forradalommal készül a kézikonzolok terén, és mellesleg a Wii-t sem hanyagolja, ha minőségi és keményvonalas játékokról esik szó.

A Metroid saga egyike azon dicső időkben útjára indított sorozatoknak, amelyek a mai napig, szinte minden generációt érintve megújulnak, friss alakot öltenek. A Retro Studios szinte emberfeletti teljesítménnyel mentette át a huszonegyedik századba a sorozatot, a Team Ninja pedig a jelenkor tapasztalatával és elvárásaival felszerelkezve utazik vissza az Other M-el oda, ahol a Super Metroid befejeződött.

Samus legyőzte Mother Braint, Zebes megsemmisült, az utolsó metroid poronty pedig elpusztult. A Galaktikus Föderáció elsimította az esetet, Samus pedig kényszerpihenője után megtépázva, lelkileg is kimerülve bolyong az űrben, egészen addig, amíg egy segélyhívás nem érkezik a hajójához. A Chozok által felnevelt hősünk az ösztöneire hallgatva elindul felderíteni a különös hívójelet. A jel forrása nem más, mint a Bottle Ship névre keresztelt kutatóállomás, ahol a Föderáció kirendelt különleges katonai egysége egy lépéssel már Samus előtt jár. Szolgálatait felajánlva Samus ismét beáll a régi parancsnoka kötelékébe, a csapat pedig szétválik, hogy felderítsék, honnan jött a segélykérés, és milyen rejtélyeket tartogat a masszív űrállomás.

A sorozattól szokatlanul indul a Metroid: Other M. Szemkápráztató átvezetőkkel mutatja be az alapszituációt, közben pedig drámai részleteket villant a szőke szépség múltjából. Samus a történelem során először szólal meg, a Metroid univerzum pedig az előzőekben nem látott (legfeljebb sugalmazott) részletekkel bővül. A történetmesélés a későbbiekben is vastagon alapoz Samus jellemfejlődésére - láthatjuk miként válik a dacos és indulatos suhanc, megfontolt, ám lelkileg megfáradt harcossá.

Az első pillanatokban nagyon furcsa ez a szemléleti váltás. Idővel azonban rájövünk, hogy hiába az izoláltság és magányosság korábban is alkalmazott hangulati eszköze - a szálak kibontása sokkal közelebb viheti az emberhez a történetet, ha szereplőinek motivációi és egymáshoz fűződő kapcsolata bemutatásra kerülnek. A váltás ellenére a jéghideg sci-fi világon sem esik csorba; Samust továbbra is csak egy porszemnek érezzük a hatalmas űrállomáson.

Talán korai még ilyen állításokat tenni, de megelőlegezzük: a Team Ninja az előzőekben felvázolt megközelítéssel írta be magát a sorozat történelmébe. Az Other:M után szinte már nem tudunk más narratívával felvértezett jövőbeli Metroid játékot elképzelni. De az érdem nem csak a forgatókönyvíróké. Játékdesign terén is sikerült maradandót és frisset alkotni a fejlesztőknek. Az alapmechanika és a szekvenciális játékmenet új oldaláról mutatta meg az FPS-zsánert a Prime trilógiában. Az Other:M nem tör ilyen nagy babérokra, hanem a gyökereit idézi, a Super Metroid kétdimenziós perfekcionizmusát pedig megpróbálja úgy átültetni modern formába, hogy az áramvonalasítás mellett a játéktér kihasználtsága is újszerű lehessen.

Samust a játék egy részében oldalról láthatjuk. A tér viszont nem szűkül le a sík dimenzióira, a szobák teljesen szabadon bejárhatók, az alig párgombos irányításért cserébe pedig automata irányzékot kapunk, amely a harmadik dimenziótól függetlenül célozza a teremben található rondaságokat. A szobák “mélységét” ki is használják a pályatervezők, bizonyos folyosókat, termeket pedig az elhelyezkedésük végett hosszában kell majd bejárnunk. Csőjátékról van tehát szó? Korántsem. A rengeteg leágazás, titkos rejtekajtó és tereptárgy biztosítja, hogy a korábbi Metroidok által lefektetett szekvenciális felderítés fenntartsa az érdeklődést a továbbhaladáshoz.

Az opcionális belső nézet turbózza az összhatást. Bármilyen szituációban átválthatunk FPS nézőpontba, a Wiimote pedig saját magához mérten precíz körbetekintést enged az adott környezetben. A belső nézet persze nem csak lehetőség, hanem szerves része a játékmenetnek. Segítségével tudunk kapcsolókat aktiválni, puzzle feladványokat megoldani, vagy speciális szituációkban nyomok után vadászni. A harcnál is szerepet kap a sisak-szemszög. Rakétát csak belső befogással tudunk eregetni, bossoknál, vagy spéci alapszörnyeknél pedig csak végtagokat, vagy kiálló részeket érdemes soroznunk.

Az ötlet sokkal jobban működik, mint gondolnánk, ugyanakkor kell egy-két óra, amíg hozzászokunk, a sebes váltásokhoz. A főnökök és mini bossok egyébként nagyon ötletes ellenfelek, legyőzésük menete szokásosan valamilyen taktikai manőverre van felfűzve.

A klasszikus szekvenciális struktúrát is kikupálták. Immár nincs szükség félórás szakaszok újrázására, mivel körülbelül öt-tízpercenként kapunk mentési terminálokat, valamint a nagyobb termeknél halálozás esetén a bejárattól folytathatjuk a játékot. Az áramvonalasítás egyébként a teljes Metorid-élményt érintette, ezzel együtt a nehézség is csökkent. Bár az Other:M is tartogat egy-két olyan helyszínt, ahol garantált az elakadás veszélye, mégis sokkal lazább, egyszerűbb a továbbjutás, mint régebben. Ennek köszönhetően a játék hossza nem éri el a régi sztenderdeket. Kényelmes felderítéssel a fő történeti szálon 8-9 óra alatt végigér az ember, a további kutakodás és a bónusz boss a végigjátszás után még talán hozzátesz 2-3 órányi szórakozást a summához. Mit mondjunk, a korábbi epizódok tükrében lazán elfért volna még egy-két szektor az állomáson.

Szerencsére a fokozatossággal nincs nagy baj, a játék második felét figyelembe véve megbocsájtjuk a lomhának tűnő kezdést.

Az Other M technológiailag mérföldkő a Wii történetében, ugyanis ennyire szemkápráztatóan összepakolt akciójátékot még nemigen láttunk Wii-n prezentáció szempontjából. Az in-game átvezetők pompásak, a karakterek akár HD konzolon is elmennének és csodával határos módon jól fest a program még a nagyfelbontású televíziókon is. Technológiai fölényét jelzi a játéknak, hogy ennyire pazar külalak mellett sincs nyoma percekig tartó töltögetésnek vagy vad szaggatásoknak (csak néhol döccen be minimálisan a kép).

A hangszekció effektparádéja hamisítatlan Metroid hangulattal bombázza a hallójáratokat, de a zene valahogy túlságosan is a háttérben marad. A régi témák felcsigázzák az embert, de új dallamot, vagy napokig a fejünkben zakatoló muzsikákat nem kapunk sajnos az Other:M-től.

A kezdetekben fanyalogtam Samus fásult szinkronhangján is, de idővel értelmet nyer a fakó hangszín és átértelmezzük hősünk karakterét. A többiek a sztorihoz igazodva hozzák a szokásos videojáték kliséket, a nagy színészi alakításra talán a következő epizódig várnunk kell.

*Értékes, de nem makulátlan gyöngyszem az Other M. A Nagy Összképen túltekintve előjönnek az apró hiányosságok. Bár a burkot alaposan megcsavarták a fejlesztők, a játékmenet magjához nem mertek hozzányúlni. Nincsenek új tárgyak, új mozdulatok - minden a jól bejáratott alapokon nyugszik. Ezen tényezőknek köszönhetően az Metroid: Other M már nem rendelkezik azzal a húsbavágó erővel, mint a SNES-es előzménye, vagy a Retro-féle trilógia.

A Team Ninja ennek ellenére is pipát tehet a sikeres küldetés mellé, hiszen a rengeteg eszközölt finomítás felpörgeti a jól bevált konvenciókat. Az univerzumot új oldaláról ismerhetjük meg, a szekvenciális játékmenet pedig továbbra is bitang izgalmas és arcátlanul szórakoztató. Ha a sorozat legjobb részei között nem is talált magának helyet, az Other: M így is befurakodott a Wii legjobbjai közé. Tűkön ülve várjuk a folytatást.*