Sniper Elite V2Teszt

A brit Rebellionnel egy nagy baj van. Soha nem lehet tudni, hogy mire számítson az ember a következő játékuknál. A stúdió biográfiáját olvasgatva feltűnik pár kifejezetten jó, már-már klasszikusnak mondható cím (AvP, Rogue Trooper), ugyanakkor minden kellemes játék után előrukkolnak valami borzalommal (Shellshock 2, Rogue Warrior). Talán nem túlzás rájuk aggatni a “megbízhatatlan” jelzőt - minőség terén mindenképp helyén való a skatulyázás.

A Sniper Elite a korrekt programjaik közé sorolható, bár 2005-ben, az új generációra epekedő játékosoknál már nem zavart túl sok vizet. Remek ötleteknek sem volt híján a játék - a mesterlövész golyójának útját ábrázoló kameranézet, a célzást befolyásoló különböző fiziológiai tényezők és a háború végnapjainak környezete szavatolta, hogy a Sniper Elite, több legyen mint egy Második Világháborús tucatcím. Napjainkra kicsit elcsépelt lett a nácik elleni küzdelem, de talán pont ezért, az utóbbi években nem is érekezett túl sok témába vágó program. A Rebellion szerint most érkezett el az idő, hogy a Sniper Elite nevét leporolják. A Sniper Elite V2 nem is hivatalos folytatás, hanem egyfajta újragondolása az eredeti koncepciónak. A tér, az idő és a hős nem változott, az új történet szerint azonban tudósok és ideggázokkal feltöltött V2 rakéták után folyik a lapítós küzdelem.

Lapítós, hiszen a Sniper Elite V2 továbbra sem az az arcodba mászó, ezres fordulatszámon pörgő shooter játék. Karl Fairburne OSS operatív nem a Berlinben ragadt Rambó, nem is B.J. Blazkowitz, hanem egy acél idegekkel megáldott orvlövész, aki a közvetlen kontaktust kerüli, ahol csak lehet. Harcmodora tehát inkább a felderítés, valamint a messziről lesből támadás kettősére épít, a játék készítői pedig többnyire ehhez a stílushoz igazították a környezetet.

A fáma szerint tehát sznájperünkkel lopakodva, csendes pusztítóként (vagy akár utcai mesterlövészként) elmászunk a helyzeti előnyt jelentő ellenőrzőpontig (ami jellemzően egy háztető, egy szétlőtt torony felső pereme... stb.), majd onnan irgalmatlan halálosztóként intézünk el teljes osztagokat, robbantunk ízekre tankokat, konvojokat - mindezt a távcsöves puskánk segítségével.

A távcső kellemesebbik végén ténylegesen nyeregben érezhetjük magunkat. A Rebellion designereinek sikerült egy élvezetes és kellő erőt, energiát magában hordozó fegyverjátékot megalkotniuk, ahol a levegő visszatartása, a nyugodt fizikai állapot, a ballisztika és a megfelelő látószög a kulcsa mindennek. A skálázható snipe-fizika garantáltan elvarázsolja majd a játékost, ami pedig sokadjára is sokkoló hatást ér majd el, az a killcam, azaz a becsapódó golyó útját követő kameranézet.

Persze láthattunk már ilyet az első epizódban és a Sniper: Ghost Warrior játékban is, de a becsapódás roncsoló hatását még sehol nem ábrázolták ilyen részletességgel. Az érdekesebb találati szögeknél ugyanis előjön a legutóbbi Mortal Kombatból is ismerős “röntgennézet”, a lövedék pedig átüti a húst, szilánkokra szaggatja a csontokat és a koponyát, vérfelhővé porlasztja a belső szerveket, a végén pedig becsapódástól függően a deformált skuló röppályája is megtörik. Az összkép brutális, sőt irgalmatlanul kegyetlen - az ember sok-sok óra játék után is zavartan szisszen fel, és harap bele az ajkába minden találat után. Kétségtelenül hatásvadász a megoldás, kérdés azonban, hogy ezt ki hogyan dolgozza majd fel.

Szerencsére Rebellionék a közelebbi fegyveres harcot sem hanyagolták el. A különböző géppisztolyok (Thompson, MP40) hatását mintha csak a klasszikus filmekből emelték volna át. A legendás Welrod hangtompítós pisztoly talán lehetne kicsit pontosabb, kicsit erősebb, de a gyengített hatással is csak fokozzák a szemtől-szembe harcok veszélyes érzetét. Ugyanez lehetett a cél a visszafogott géppisztoly munícióval is; a játékos így közvetve is rákényszerül a mesterlövész hozzáállásra.

A legfontosabb ziccert tehát sikeresen bevarrták Rebellionék, a Sniper Elite V2-ben a mesterlövészkedés élménye nem csak hangzatos reklámfogás. Meglepő, hogy a fedezékkeresős mechanika révén akár az utca szintjén és az épületbelsőkben történő orvvadászat is jól működik. Mondjuk a lopakodós, folyosós-bunkerjárós szekciók érezhetően gyengébbek (le is húzzák az összképet), de szerencsére a teljes játékidőnek a kisebb hányadát töltik ki ezek a pillanatok.

A fenti sorok alapján azt gondolhatnánk, hogy a V2 mindenben kiemelkedőt alkot, de az élet sajnos ennyire nem egyszerű. Az eddigiek után talán meglepő lesz, hogy a gunplay kivételével a Sniper Elite V2 semmiben sem tud a saját korlátain átlépni. Valahogyan olyan érzése van az embernek, mintha egy nagy igyekezettel összerakott, B-kategóriás cuccal nyomulna, amiben ott van a szív, ott van a lélek, de a produkciós értékek és a teljes körültekintés hiánya valahogy rányomják bélyegüket az összhatásra.

Vegyük például a térképek esetét. A “vantage point”-ok, és környékük, a földrajzilag hűen ábrázolt városi látványosságok általában zseniálisan berendezett díszletek. A pálya többi részei? Romos épületek zsákutcaként funkcionáló szobákkal, üres folyosók, meg furcsa törmelékes utcák egymás után. (Melyek akkor is száraznak hatnak, ha sokszor alternatív útvonalakat rejtenek.) Miután belerázódunk az alapokba, jön egy hihetetlenül hangulatos bázisbehatolás, ahol először ismerkedünk meg a környezeti zajok kihasználásának lehetőségével. A bázis belseje viszont már valahogy nem illik a koncepcióba. A játék megtanítja, miként védjük be a pozíciónkat aknákkal és egyéb csapdákkal? Nem kell aggódni, az ellenfelek respawn pontjai általában keresztülhúzzák a számításainkat, máshol pedig, ahol adja magát a dolog, a scriptelők elfelejtenek ellenfeleket tervezni a sodrásba.

Tartalmi oldalról még különböző kooperatív módokkal is próbálták feldúsítani a játékot, de valahogy itt sem éreztük az átütő sikert. A megjelölő előőrs-mesterlövész párosára épített Overwatch talán a legizgalmasabb mind közül. A horda mód a nem túl előnyös helyszínek miatt, a térképbejárós, adott objektívákat felsorakoztató Bombing Run pedig az idővel elapadó motiváció miatt lesznek hamar elfelejtve.

A játék technológiai megvalósítása is bicegős. Fagyásokkal nem találkoztunk, de falba ragadó főhőssel, padlón átzuhanó karakterrel, glitchelő acsikkal igen. Aztán a grafika. Vannak helyszínek, ahol letesszük az állunkat a gyönyörűségtől. A golyó röppályájának szemlélésekor nyekegő gumikalapáccsal verjük a fejünket örömünkben, mert őrületesen látványos utakat tesz meg a lövedék. Persze ezután megint jönnek a romos házak, a lapos textúrákkal felvértezett folyosók és macskakövek, mi pedig szinte látjuk magunk előtt azt a gyeplőt, amivel a játék büdzséjét visszahúzták a megszabott korlátok közé. A történet kidolgozatlanságát, az elnagyolt narrációt és az emlékezetes karakterek hiányát is ezen tényezőnek rójuk fel, ami összességében azért szomorú dolog. A konstans minőséggel, kicsit nagyszabásúbb történetmeséléssel jóval emlékezetesebb darab lehetett volna a SEV2.

*Így pár nappal a végigjátszás után gyakorlatilag a húsba markoló jelenetekre, néhány gyönyörű berlini lokációra és a rafinált orvlövész-megoldásainkra fogunk emlékezni. Persze ez is valami. A Sniper Elite V2 szórakoztató és atmoszferikus darab, de a Rebellion-faktornak köszönhetően csakis annyira, amennyire egy jól sikerült B-mozi az lehet. A Sniper Elite V2-ben jóval több van, mint ami elsőre látszik, és sajnos jóval kevesebb, mint amit a témából ki lehetett volna hozni.

Viszont semmiképp se hagyd ki, ha mindig is szeretted a szkóp mögül szemlélni a csatateret!*