Mad MaxTeszt

Valahol egy jó játék van eldugva abban a produktumban, amit Mad Max-nek neveznek. Ahhoz, hogy megtalálhassuk, Max Rockatansky-hoz hasonlóan, előbb nekünk is meg kell küzdenünk az egysíkú feladatok sivatagjával és az ott portyázó, néha-néha lecsapó kósza programhiba-bandákkal. A feladat nem egyszerű (Hé, az élet a pusztában sose volt leányálom!), de kellő kitartással és elszántsággal, no meg a sandbox stílus feltétlen szeretetével azért megoldható.

Szögezzünk le gyorsan valamit: a Mad Max játék nem kapcsolódik szorosan sem az idén megjelent filmhez, sem a korábbi trilógiához. Valamennyi kapcsolat nyilván van, Max még mindig a mogorva, a múltja elől menekülő Max, valamint a helyszín is a Gastown - Bullet Farm - Citadel háromszög környékén van (az előbbit övező területen), de az Avalanche játéka egy teljesen önálló történetet mesél el. Jobbat vagy rosszabbat? Nem igazán lehet eldönteni - valljuk be, a Mad Max filmek sosem a díjnyertes dramaturgiáról, a váratlan fordulatokról voltak híresek, így a játék viszonylag egyszerű, és egészen az utolsó órákig lényegében a háttérben maradó története bár tuti nem fog az év végén a legjobbakkal versenyezni, alapvetően jól teszi a dolgát. Eszerint Max elég mélyről indul, a helyi hadúr, Scabrous Scrotus és bandája jól helyben hagyja és elveszi autóját (mondjuk cserébe Max egy láncfűrészt állít Scrotus fejébe, szóval meccs nagyjából döntetlen) és a kilátástalan helyzetből csak az menti meg, hogy az egésznek szemtanúja egy Quasimodo-szerű lény, Chumbucket, aki Maxet azonnal egyszemélyes kis szektája szentjévé avatja és megpróbál segíteni neki összerakni egy strapabíró nyolchengerest.

Persze a történet később csavarodik egy picit (tényleg csak egy nagyon picit) és Max megint kénytelen lesz egyszemélyes hősként helyt állni. Nem akarok spoilerezni, de nekem bejött, hogy az Avalanche nem akart mindenféleképp hollywoodi történetet keríteni a játéknak, a Mad Max sztorija nem feltétlen mézes-mázas happy enddel ér véget. A probléma inkább az, hogy ez a történet lényegében csak a játék utolsó harmadában indul be (akkor viszont eléggé), egészen addig szinte észrevétlenül a háttérben marad. Pedig nagyon jó lett volna, ha kicsit sűrűbben felbukkan, mert akkor valószínűleg jobban el lehetne viselni a játék viszonylag egysíkú feladatait.

A Mad Max ugyanis a tipikus nyitott világú játék, annak minden előnyével és hátrányával. Sajnos jelen esetben az utóbbiak most kicsit hangsúlyosabbak, kell egy bizonyos szintű jóhiszeműség (vagy a világ és / vagy a stílus iránti rajongás) ahhoz, hogy túl tudjunk lépni rajtuk. Mire gondolok? Adva van ugyebár egy méretes terület, ahol a sztori missziókat leszámítva nagyjából fél tucat különböző feladatot tudunk végrehajtani, azokat viszont végtelenszer. Az egész arról szól, hogy megtörjük Scrotus uralmát a pusztaság ezen részén, ehhez pedig bázisokat kell elfoglalnunk, hatalmas „madárijesztőket” kell elpusztítanunk, karavánokra vadászó mesterlövészeket kell leszednünk és aknamezöket kell ártalmatlanítanunk. A feladatok egy része viszonylag gyorsan és egyszerűen megoldható (a sniperek egy pillanat alatt lelőhetőek és a madárijesztők is gyorsan elpusztulnak), mások, mint például a bázisfoglalás tartalmasabb, de legalábbis hosszabb kikapcsolódást biztosítanak. A baj az, hogy a „változatos” az a kifejezés, ami a legritkább esetben jut eszünkbe miközben ezeket végrehajtjuk, különböző fejlesztések elnyerésének reményében. A bázisok például baromi jól néznek ki, mindegyiknek külön, jól összerakott hangulata van, de mindez mit sem ér, ha a harmadik után már betéve tudja az ember, hogy megint csak be kell mennie, végig kell mindenkit vernie és fel kell robbantania az ott lévő tartályokat. Tipikus open world betegség ez és sajnos az Avalanche se tudott mit tenni ellene.

Ahogy az ellen se, hogy a Mad Max ne tűnjön egy újabb Batman-Assassin's Creed-Far Cry keveréknek. Ha valaki játszott ezzel a hármassal, folyamatosan deja vu élményben lesz része. A területek felfedezése (oké, most ballonok vannak és nem rádiótornyok), a Batmannél azért egy kategóriával egyszerűbb (viszont tök jól működő, egészen brutális) harcrendszer, a rengeteg összeszedhető apróság, az eszközök és hősünk folyamatos fejlesztgetése mind olyan dolog, amit valahol már láttunk, az Avalanche átvette ezeket, de meg se próbálta tovább gondolni. Amit meg mégis, az nem működik különösen jól: ilyen például az üzemanyag rendszer, mely rakott volna egy plusz réteget a játékmenetre, de úgy látszik a jövőben sikerült a világ leggazdaságosabb autóit kifejleszteni, mert lényegében végtelen távolságot képesek egy feltöltéssel elmenni.

Ez azért szúrja különösen a szememet, mert a Mad Maxnek van egy másik oldala is, mely viszont az esetek többségében baromi jól működik, nagyon örültem volna, ha hangsúlyosabb szerepet kap. A gépkocsi csaták bitang jól össze lettek rakva, itt azért érezhetően a Fury Road volt az, ami inspirációs forrásként szolgált, minden egyes ilyen harc adrenalintól csöpögő, férfias játék. Különösen igaz ez azokra a feladatokra, ahol konvojokat kell elpusztítanunk: egészen elképesztő, ahogy a távolból először nem az autókat, hanem az általuk felvert port vesszük észre, majd közelítve hozzájuk néhány jármű kiválik a libasorból és megpróbál szembeszállni velünk. Mi pedig könyörtelenül törünk előre a Magnum Opusszal, az Angyallal, kinek gázolaj folyik az ereiben, őrült tempóban durranunk bele az ellenfelekbe, a kerekeken lévő acéltüskék sikítva tépik fel az oldalfalakat, majd egy jól sikerült lövést eresztünk el az üzemanyag tartály irányába, melytől hatalmas tűzgolyóvá alakulnak az ellenfelek. Nagyon különleges, nagyon jó élmény tud egy-egy ilyen csata lenni, melyhez az is hozzájárul, hogy a Magnum Opust viszonylag sokrétűen fejleszthetjük. Páncélzat, motorok, kiegészítők - vagy egy tucatnyi ponton nyúlhatunk bele a gépkocsiba és a trükk az, hogy nem mindig a skála jobb szélén lévő, drágább cuccok lesznek a legjobbak. A nehezebb páncélok ugyanis lomhábbá, nehezebben irányíthatóvá teszik az autót, bizonyos abroncsok csak egy-egy úttípuson adnak előnyt, szóval érdemes odafigyelni és a saját harcmodorunkhoz alakítani a gépkocsit. Sőt, ha úgy tartja kedvünk, akkor akár az ellenfelek autóit, vagy akár néhány igazi különlegességet is használhatunk (utóbbiakat úgy kell megkeresni) - bár megmondom őszintén, nekem egyik se működött olyan jól, mint a Magnum Opus.

A gépkocsi csaták részben azért is működnek ilyen jól, mert a játék vizuális körítése egészen lenyűgöző lett. Nehéz szavakba foglalni, hogy az Avalanche saját motorja mennyire látványos és hangulatos pusztaságot varázsol a képernyőre, de tessék a képekre nézni, ilyen látványt eddig ritkán lehetett látni. A különböző területek még úgy is markánsan különböznek, hogy alapvetően mindegyikük sivatagos: van ahol a visszahúzódott óceán sós talaját tapossuk, kicsit beljebb az elhagyatott kikötőket fedezhetjük fel, majd egykor volt hatalmas sztrádákon, rég kihalt metróalagutakban harcolhatunk. A játék tartalmaz önálló fotó módot és nem véletlenül: nagyon sűrűn találkozunk olyan helyzettel, hogy egyszerűen meg kell állnunk, lefényképezni. Amikor pedig lecsap a hatalmas homokvihar, a látótávolság lényegében centiméterekre csökken… Komolyan, olyan élmény, amit legalább egyszer látni kell. Hasonlóan profi a játék hangszerelése is, a fém csikorgása, a hatalmas robbanások, a csaták előtt felhangzó kürtök mind-mind olyan apróság, ami a maga fura módján nagyon jól tudja kényeztetni a fülünket. A pozitívumok mellett azonban kénytelen vagyok azt is megemlíteni, hogy a Mad Maxben viszonylag gyakran futottam bele programhibákba. Olyan szerencsére nem volt, mely megtörte volna a játékot, azonban minden más fajtából jutott bőséggel: beakadó, vagy eltűnő hangot, a képernyőn maradó feliratok, néha megőrülő fizika, beragadó trófeák és esetenként egészen durva frame rate bezuhanás - olyan dolgok, melyek eléggé tudják az ember szemét csípni.

És mégis, dacára annak, hogy a játékmenet jó részét már láttuk máshol, dacára annak, hogy a feladatok tényleg nagyon egysíkúak, megkockáztatom, néha unalmasak is tudnak lenni, egész egyszerűen nem tudok haragudni a játékra. Nem tudok, mert közben meg az esetek többségében tök jól működik, olyan élményeket, pillanatokat ad, melyet a világ minden kincséért sem hagytam volna ki és mert az egészben benne van valami, amit az Avalanche nagyon el tud találni: egész egyszerűen jó érzés beülni a Magnum Opusba és ezerrel tépni keresztül a síkságon, miközben Chumbucket ott visít a hátam mögött. És a nap végén ez a lényeg, nem?