ObductionTeszt

A kilencvenes évek egyik meghatározó játéka volt számomra a Myst - legalábbis második találkozásra. Az első találkozás nem sült el túl jól, bár ez leginkább annak tudható be, hogy egy tizenegynéhány éves, az angollal és a logikus gondolkodással épp barátkozó srác nem kifejezetten volt az az ember, akit a játék megcélzott. Aztán néhány évnyi tudással és tapasztalattal felvértezve repültem vissza a szigetre, hogy egy csapásra beleszeressek a különleges hangulatba, a feladványokba, a világba és a történetbe. És ez a szerelem a mai napig tart, vagy legalábbis tartana, hiszen a Cyan hosszú évek óta nem adott ki új kalandjátékot, különböző újrakiadásokból éltek. Aztán 2013-ban, az első Kickstarter hullám csúcspontjának közelében (és a hírnevet hozó játékuk megjelenésének huszadik évfordulóján) Rand Miller elindított egy gyűjtést a Myst és Riven spirituális örökösére: ő volt a most megjelent Obduction. És az a helyzet, hogy Miller és csapata állta a szavát. Oké, voltak csúszások, de az Obduction magában hordozza azt az egészen egyedi és különleges Cyan esszenciát, méghozzá egy olyan köntösben, amivel abszolút nem kell 2016-ban szégyenkezni.

Az Obduction olyan, mint egy jó kirakós játék, méghozzá az a fajta, aminek a kirakandó ábrája nincs előttünk. Mivel nem tudjuk, hogy mit is kellene látnunk, kezdünk a biztos ponttal, egy sarokkal. Ez a játék nyelvére fordítva azt jelenti, hogy névtelen hősünk ebbe a különleges, idegen világba érkezve elindul az egyetlen használhatónak tűnő irányba, Hunrath apró és mint gyorsan kiderül, néptelen falucskájába. A saroktól kezdve aztán, bár látszólag végtelenek a lehetőségeink, az egymáshoz kapcsolódó részek mégis megszabják haladásunk irányát. Hasonló a helyzet a játékban is, bár a világ nyitottnak tűnik, a viszonylag szorosan egymáshoz kapcsolódó feladványok garantálják, hogy igenis egy lineáris, előre megszabott utat járjunk be és bár a kirakóshoz hasonlóan néha rálelhetünk az eredeti útvonalunktól különálló és önmagukban egymáshoz illő darabokhoz, azok előbb-utóbb belekapcsolódnak a nagy képbe. Mikor pedig kellően sok darabot illesztettünk össze, akkor a kép egy kis részlete érthetővé válik, ekkor pedig tudatosan, már-már visszafelé dolgozva próbáljuk a további darabokat mellé illeszteni. Azaz a feladványok sorozata folyamán észrevesszük a végcélt, vagy legalábbis annak egy részét és onnantól már tudatosan annak irányába tartunk. Majd egy ponton rájövünk, hogy a kirakós darabjainak a hátoldalán is (és, kis képzavarral élve az oldalaikon is) van minta, mely még tovább bonyolítja dolgunkat - hasonló dolog történik a játékban is, de erről többet nem merek írni, spoiler veszély, tetszik tudni.

De nem csak a felépítése, a feladványai is különlegesek az Obductionnek. Szemben mondjuk az év elején megjelent Witness-szel, itt nem fogja semmi a játékos kezét, nincsenek betanító, majd egyre bonyolultabbá váló puzzle-k, minden egyes feladat önálló és minden mástól különböző, megfejtésükért cserébe pedig egész egyszerűen megkapjuk a lehetőséget, hogy tovább haladjunk és megkereshessük a következő feladványt, vagy megnyissunk egy ajtót, mely meggyorsítja az utazást a hatalmas területek között, vagy egész egyszerűen lök egy picit előre a történeten. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy az Obduction feladványai logikátlanok lennének, sőt, pont ellenkezőleg: bármennyire is tűnik frusztrálónak egy-egy feladat (és higgyetek nekem, elsőre minden feladat annak fog tűnni!), a logika, a legegyszerűbb logika lesz az egyetlen segítségünk. Ha egy ajtó be van zárva, akkor lesz egy kulcs, vagy valami, ami kinyitja. Ha valami látszólag árammal működik, akkor először tényleg áram kell neki. Vannak benne nehéz feladványok? Naná, volt olyan, ahol nagyjából másfél órát tököltem el, másiknál négyes számrendszerben kellett fura mintákat átváltani, de soha, egyetlen pillanatra se éreztem azt, hogy a sziklaszilárd logikán túl mást követelnének tőlem.

Ezek a feladványok pedig így nem csak egymáshoz illeszkednek, de a világhoz és a történethez is. Nincs olyan, hogy csak azért kellene valamit megoldanunk, mert a fejlesztők így akarták elhúzni a játékidőt, minden egyes gép és zár és bigyó (oké, talán egyetlen easter egg kivételével) azért van ott, mert a világ normális működésénél is ott lenne a helye, még a legőrültebb, legbonyolultabb feladvány létét és okát is megmagyarázza egy-két jegyzet. Mely jegyzetekre egyébként érdemes különösen figyelni, nem csak azért, mert segítséget nyújthatnak, hanem mert ezekből ismerhetjük meg a világ, a helyiek, az idekerülésük és eltűnésük történetét. Mely, alsóhangon 10, de akár 20-30 óra hosszú sztori egyébként szép kerek, átolvasva a fellelhető dokumentumokat kérdéseink java részére választ kapunk.

Játékmenet szempontjából tehát bőven hozza azt a magas színvonalat az Obduction, melyet a Cyantól megszokhattunk. A modern idők szavára hallgatva van néhány beépített, egyébként kikapcsolható segítség is (használható tárgyak kiemelése, egy gombnyomásra screenshotot készítő kamera, amivel a jegyzeteléseket válthatjuk ki), de ahogy elődeiben, itt is csak magunkra számíthatunk, nincs valami hint rendszer, ami megsúgja a megoldásokat (bár nyilván a YouTube végigjátszásokat nem lehet kivédeni, de az önérzetes kalandjátékosok olyat úgyse használnak!). Ahol a húsz évnyi idő nagyon meglátszik az technikai oldal: az Obduction ugyanis olyan elképesztően szép lett, hogy a Mystre rácsodálkozó tini énem valószínűleg kómába esett volna, ha megpillantja. A legújabb Unreal Engine által meghajtott játék egyszerűen lemászik a monitorról, minden egyes helyszín a legutolsó részletig ki van dolgozva, olyan bámulatos bevilágítással, hogy az ember álla leesik tőle. A Cyan nagyon jól tud monumentális helyszíneket tervezni, olyanokat, ahol aprónak és jelentéktelennek érezzük magunkat és most is így tettek, egész egyszerűen lenyűgöző, ahogy a ködös sziklafalak szélén haladva egyszer csak egy gigantikus csontvázra bukkanunk, vagy ahogy egy magasabb toronyból kinézve felmérjük az adott helyszín méreteit. Nem mondok nagyot: az Obduction minden bizonnyal 2016 egyik legszebb játéka. Ráadásul az a különleges dolog történt, hogy a játékon újra együtt dolgozott a két Miller testvér, ami azt jelenti, hogy a menet közben felcsendülő, gyönyörű dallamok mind Robyn Miller keze munkáját dicsérik. És dicsérem én is, az Obduction zenéje szintén lenyűgöző és hangulatos, tényleg mintha visszarepültünk volna úgy másfél évtizedet az időben.

Persze ennek megvan az ára is, az Obduction egészen combos masinákat is fel tud falni reggelire (és akkor még a későbbre ígért VR mód gépigényét nem is láttuk!), az én relatíve elfogadható konfigurációmnál is erősen billegett néha az fps számláló a harmincas érték környékén. Az első napokban néhány apróbb, elég zavaró programhiba is felbukkant (a kedvencem, hogy a játék csak akkor töltötte be a mentett állást, ha előtte angolról bármilyen más nyelvre váltottál - mostantól fejből tudom, hogy van franciául a „beállítások” és a „játék folytatása” kifejezések), ezekről a fejlesztők tudnak és teljes gőzzel irtják őket. Amin valószínűleg nem fognak tudni javítani az a játék méretéből adódó, néha egészen rémisztő töltési idő, bár azért azt is el kell ismernem, hogy ha már egyszer beléptünk Hunrath világába, akkor egészen ritkán fog ezért újra megállítani a játék.

Az Obduction nem valószínű, hogy rajta lesz az év végi listákon. Az egyébként is szűk kalandjáték kedvelő réteg egy még kisebb csoportjának készült, ők pedig nem tudják annyira hangosan hallatni hangjukat, mint az Aktuális Katonás Pufpuf rajongói. Szomorú? Picit talán az, de egyáltalán nem szokatlan. Ennek ellenére nem lehet elvitatni a játék érdemeit: a Cyan úgy nyúlt vissza a múltba, hogy csak azokat a részeket hozta vissza, melyek még most, évtizedek múltán is működnek, majd belecsavarta az egészet egy olyan köntösbe, melynek láttán még a legvérmesebb poligonszámláló játékos is elismerően csettint. Az Obduction nem csak a Myst és Riven szellemi örököse lett, hanem egy olyan kaland, mely saját jogán foglalhat mellettük helyet a trónon és amelyről már most, augusztus végén bizton merem állítani: az idei év legjobb kalandjátéka lett.