ControlTeszt

Aki játszott a Remedy olyan legendás korábbi játékaival, mint a Max Payne vagy az Alan Wake, jól tudja, hogy Sam Lake és a (most már csak kb. 50%-ban) finnek nagy varázslók, a vegyesebb megítélésű Quantum Break pedig bizonyítja, hogy a vad kísérletezéstől sem riadnak vissza. A szokványosnak legkevésbé sem nevezhető címek nyomán jár az azok főbb jellegzetességeit egyesítő Control, amely ugyanakkor az espooi csapat legőrültebb és minden eddiginél kiforrottabb külső nézetes akciójátéka.

Jesse Faden egy szép napon besétál a megmagyarázhatatlan jelenségeket kutató Federal Bureau of Control manhattani főhadiszállására, ahol felvesz egy halott csóka mellől egy beszélő fegyvert, és máris ő a titkos kormányszervezet új vezetője. A brutalista stílusú, retró berendezésű irodáival és laborjaival hidegháborús korszakot idéző Oldest House az átlag halandó számára láthatatlan, az emberfeletti képességekkel bíró fiatal nő azonban a játékos előtt ugyanúgy apránként fedi fel múltját és célját, amely ide vezette, mint újdonsült beosztottjai előtt. Aligha véletlen, hogy érkezésekor a masszív betonfalak közt épp elszabadul a pokol: egy általa Hissnek elnevezett rejtélyes entitás vírusként fertőzi meg és változtatja élettelen bábjaivá a bent tartózkodó alkalmazottakat. A halott csókáról hamarosan kiderül, hogy elődünk az igazgatói székben, Zachariah Trench, akinek üzeneteit halála után ugyanúgy egy piros tárcsás telefonon keresztül hallgathatjuk meg, mint a rébuszokban beszélő és egy fejtetőre állított szürke piramisként megjelenő titokzatos Bizottságét. Ez persze csak a jéghegy csúcsa, mert a későbbiekben találkozhatunk gyilkos hűtőszekrénnyel, osztódással szaporodó órával, ugató gumikacsával, füstölgő babakocsival, és sok más nem evilági borzalommal.

Tudom, mire gondoltok, de az írók kábszi helyett saját korábbi játékaikból, a New Weird irodalmi műfajból, az amerikai folklórból, az X-aktákból, és legfőképp az SCP Foundationről merítettek ihletet. A zseniálisan elborult ötleteket felvonultató és azokat gyakran játékmenetbe építő írás akkor remekel igazán, ha nem csak a kötelező átvezetőket követjük figyelemmel, hanem elolvassuk és meghallgatjuk a rejtélyeket őrző épület különböző részlegein megtalálható leveleket, feljegyzéseket, videókat és hangfelvételeket is. Bár a magában beszélő, paranormális jelenségek terén meglepően jártas és új szerepkörébe gyorsan beletanuló Jesse személyes története is tartogat izgalmas csavarokat, az igazi főszereplő egyértelműen a kívül felhőkarcoló, belül szürreális világokat rejtő Oldest House. Ezt a betonlabirintust lehetetlen méreteivel, roppant tereit drasztikusan megváltoztató kontrollpontjaival, asztrálsíkra nyíló bejárataival, hét lakat alatt őrzött, öntudatra ébredt hétköznapi tárgyaival és számtalan furcsaságával sosem akarod majd elhagyni.

Na de mit lehet itt csinálni? Eleinte leginkább csak lövöldözni, ám ahogy egyre mélyebbre hatolunk a komplexumba egy hibbantnak tűnő finn gondnok és néhány túlélő segítségével, úgy gyarapodik az eszköztárunk. Erőtárgyak (Objects of Power) felkutatásával olyan képességeket nyithatunk meg, mint a tárgyak és ellenfelek dobálását lehetővé tevő telekinézis, a tereptárgyakból és törmelékből emelhető pajzs, az ellenfelek irányítása, és nem utolsósorban a levitálás. Amíg az efféle „varázslatok” durrogtatásához szükséges energiaszintünk visszatöltődik, előkaphatjuk az ötféle alakot ölteni képes Service Weapont, amely a tár kiűrítése esetén mágikusan regenerálja a lőszerét. A pisztolynak, puskának, gépfegyvernek stb. megfeleltethető fegyveralakokat a képességekhez hasonlóan fokozatosan nyitjuk meg és fejleszthetjük, de fegyverünket és Jesset különféle bónuszokat adó modokkal is felturbózhatjuk, hogy mindig az adott szituációhoz igazodva oszlassunk tömeget vagy irtsunk (opcionális) bosst.

A gyakran elképesztő pusztítással járó teremtisztogatások során hamar megtanuljuk, hogy a folyamatos mozgás és kitérés elengedhetetlen, és ha átmenetileg épp nem tudunk több irattartó szekrényt, CRT monitort vagy íróasztalt az ellenfeleinkhez vágni, akkor jön a lövöldözés, majd megint a dobálás, és így tovább. Idővel egyre jobban tudjuk ötvözni a képességeket és ráérzünk, mikor érdemes a levegőben cikázva lövöldözni, vagy a brutális létszámfölényt ellensúlyozandó a legyengített ellenfeleket magunk mellé állítani. A korai harcok olykor frusztráló nehézségét lassanként felváltja a mámorító hatalom érzése, Jesse törékenysége miatt azonban a legegyszerűbbnek tűnő összecsapások is bármikor végződhetnek game overrel, ezért nem kell unalomba fulladó félisten szindrómától sem tartani.

És hát legyünk őszinték: melyikünk nem akart még repkedni és tárgyakat (mások arcába) reptetni, vagy egy saját munkahelyére emlékeztető irodát füstölgő romhalmazzá változtatni? A Controlban mindezt megtehetjük, és ha már egyszer így hívják a játékot, érdemes tudnotok, hogy a remek irányításnak hála valóban mi irányítunk mind egér és billentyűzet, mind kontroller használata esetén.

Ez a rendkívül minimalista, ám a környezetet ügyesen kihasználva és a képességeket megfelelően kombinálva elképesztő mélységeket rejtő harcdizájn a Control játékmenetének legerősebb oszlopa. A másik a Remedy korábbi játékaira egyáltalán nem jellemző metroidvania jelleg, amely az Oldest House összekapcsolódó szektorainak minden titkos zugra kiterjedő felfedezését bizonyos képességek vagy a kellően magas szintű jogosultság meglétéhez köti. A nem túl felhasználóbarát térkép helyett érdemes az épületben található táblákra hagyatkozni, valamint észben tartani, hogy bár sok helyszín és útvonal látszólag kezdettől fogva elérhető, sokat csak az endgame környékén tudjuk majd felfedezni, az elzárt területek többsége pedig valamelyik misszió során nyílik meg. A mellékküldetéseket egyébként még véletlenül se hanyagoljuk el, mert az őrület egészen csodálatos szintjeire juttatnak el, és ezekre a színes kitérőkre szükség is van, máskülönben egyhangúvá válhat a gyakran újratermelődő „piros zombik” ritkítása.

Technikai szempontból egyfelől lehengerlő a Control, és egyike az Nvidia Ray Tracing támogatással rendelkező, valósághű bevilágításra, árnyékokra, tükröződésre és sok másra kiható technológiát kihasználó kevés játéknak, másfelől az alapkonzolokon ritka ergya teljesítményt nyújt. Jómagam egy közel ötéves PC-n futottam neki a hét elején még egy GeForce GTX 960-as kártyával, így megtapasztaltam, milyen lehet az alap PS4 és Xbox One tulajok játékélménye az időnként 20 alá zuhanó FPS-számmal (nem jó). Cserébe a remek pályadizájnnak és a karakteres látványvilágnak hála még közepes beállításokkal is piszok mutatós az amúgy erősen döcögős játék. A hét közepén aztán váltottam egy GTX 1660 Ti kártyára és zongorázni lehet a különbséget. Igazából nincs min csodálkozni, hiszen a Max Payne-ekből visszatérő végletekig pusztítható környezetet generáció végi színvonalon valósították meg, a ripityára törhető, anyagtól függően eltérően viselkedő tereptárgyak fizikája elképesztő erőforrásokat emészthet fel, és akkor még nem robbant semmi.

A saját fejlesztésű Northlight motor egészen boszorkányos dolgokra képes, ha alá tudjuk pakolni a megfelelő vasat, az animációk, mo-cap és színészi alakítások pedig a Remedytől megszokott csúcsminőséget képviselik, de nem ezek, hanem zavarbaejtő bizarrsága miatt fogunk emlékezni a Controlra. Visszatérnek a Remedys toposzok és nagy kérdések: mi van a falon a poszter mögött és a képek belsejében, léteznek-e párhuzamos dimenziók és alternatív valóságok, mi van a tükör túloldalán, és mi történne, ha akaratunkon kívül ruháznánk fel egy közönséges műfenyőt természetfeletti kvalitásokkal? Figyelmesebbek skandináv kulturális ismereteket is magukra szedhetnek, például hogy a finnek számára az erdei kabinban sörivással és szaunázással töltött szabadság szent és sérthetetlen, perkele. Most is jelen vannak az elmaradhatatlan szimbólumok és áthallások, van morbid humorú értelmezhetetlen tévésorozat, no meg Alan Waket idéző „betépek a pszichedelikus látványtól és eszelősen vihogva kinyírom a hullámokban rám törő ellenfeleket, miközben üvölt a Poets of the Fall zenéje” akcióorgia.

Nehéz zárógondolatokat megfogalmazni egy ennyire beskatulyázhatatlan játékról, amelynek legteljesebb élvezetéhez talán az sem hátrány, ha az ember a Remedy munkásságának elfogult rajongója, az azonban biztos, hogy a Control az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb akció-kalandja. Elvárások és előismeretek nélkül beleugrani legalább akkora élmény lehet, mint annak tudatában belépni az Oldest House-ba, hogy a misztikummal átitatott valóság és a szürrealitás minden eddiginél kiszámíthatatlanabb módon fog a szemünk előtt összemosódni. Ja és azt mondtam már, hogy tudsz benne repülni, megtanulhatsz belőle finnül káromkodni és lebegő irodabútorral verhetsz agyon életre kelt tárgyakat és idegen dimenzióból érkezett testrablókat?