EQQOTeszt

A látvány a videojátékokban esszenciális. Nincs ebben semmi meglepő, a külső ingereink 83%-át a szemeinken keresztül észleljük, meg hát a videojáték ipar is lassan már csak ebbe az irányba lesz képes fejlődni. Mekkora poén lenne ebben a nagy vizuálpornográf világban egy vak protagonistát szerepeltetni, nem? Persze esetünkben ez aligha hat az újdonság erejével: a témát már a kilencvenes évek végén kóstolgatta az Kenji Eno, (Real Sound: Kaze no Regret - 1997, Saturn - gyakorlatilag TV nélkül is játszható, úgynevezett audio game) legutóbb a Perception c. túlélőhorror támaszkodott az erősen limitált vizuális észleléssel rendelkező főhősre. De miként lehetne mindezt valahogy igazán hitelesen előadni? Erre a kérdésre ad választ az EQQO.

A történet egy vak kisfiúról, Eqqo-ról szól, aki egy nap valahogy elkeveredett az anyukája mellől. Vagyis…sokkal inkább az anyukáról szól, arról ahogy ő megéli és elmeséli a sztorit. Tulajdonképpen a főszereplő sokkal inkább az anya, aki a csillagokon keresztül látja a fiat és egyengeti az útját. A történet a nem túl gyakran szerepeltetett etióp folklórból merit: a nyughatatlan, kapzsi, vérszomjas ember lemészárolja a kígyó képében ábrázolt istent, aki az utolsó erejével a vak gyermekre bízza a mindvégig védelmezett tojását és megkéri, hogy vigye haza a templomába. Majd Eqqo vidáman feltöri a tojást, rittyent belőle egy kiváló rántottát, itt a mese vége, hétpont. Neeeeeem, szerencsére nem.

Akkor ez most olyan mint az ICO? Vagy az ICO az értelmi, az EQQO meg az érzelmi intelligenciáról szól? (bocsi) Nos, a hasonlóság mondhatni tapintható: mind megjelenésében, művészeti stílusában, mind a játékmenet terén meghúzható néhány párhuzamos a két játék között. A kisfiú és a tojás szobáról szobára haladnak a templomban és megoldják a helyszíni fejtörőket, amik a továbbjutáshoz vezetnek. Oké, de hogy lesz ez hiteles? Egy vak gyerek hogy oldana már meg a puzzle-öket?? Úgy, hogy a jókedélyű játékos a csillagokon kereszül szemlélődő, beavatkozó és amúgy kiválóan narráló anyukát alakítja. Mondok példát: ha megkopogtatod a földet, akkor Eqqo tudja, hogy oda kell menni. A legrövidebb úton fog odamenni és ettől agynemiszervet fogsz kapni, de ez így hiteles. [kapcsolódó tag-ek: oltárok; áldozatok] Emellett a drága mama képes bizonyos objektumokat is mozgatni (ezt már nehezebb megmagyarázni… ez van) meg a falakról lekaparni a port, meghúzni bizonyos karokat. Röviden: ők ketten szép kis triót alkotnak.

“Petit?? Eladtad a döglött madaramat egy vak kisfiúnak?? Dehát… Petinek feje sem volt! - Nyugiii, visszaragasztottam.”

Ami a leginkább aggaszt egy indie puzzle játékkal kapcsolatban, hogy a feladványok a rövid időn belül elkezdik ismételgetni magukat és ha sikerül is meg-megugraniuk az önmaguknak felállított mércét, utána képtelenek egy-egy lépcsőt feljebbjutva megtenni ezt újra. És sajnos az EQQO sem lóg ki igazán a sorból, bár tegyük hozzá, sokszor igazán jól csinálja azt, amit kell. Például egy nyugisabb szoba után jön egy pörgősebb, ahol nem mindegy milyen tempóban oldod meg a feladványt. És anyuka végig mesél, nem csak az aktuális eseményekről, hanem korábbi történeteket is, amik kapcsolódnak a kurrens cselekményhez. És ami a legjobb: ezek a kis sztorifoszlányok szórakoztatóak és hitelesek, jó tempóban adagoltak, nem érzed azt, hogy na most már igazán elkussolhatna.

Az egyedüli szívfájdalmam az irányítás. Handheld módban működik a legjobban (a játékot mobilokra tervezték): a tapi irányítással és a gyro-s kamerakezeléssel élvezhető leginkább a produktum. (mondjuk buszon cinkes a dolog, mert ha kanyarodik a jármű, azt is mozgásnak érzékeli a gép) Viszont sajnos az inputok nem mindig úgy sülnek el, ahogy azt elképzelted: rápöccintenél egy másik csillagra (ami ugye egy másik kameraállást, perspektívát jelent) és van a közelben egy platform, a játék pedig nem ritkán úgy értelmezi, hogy odakopogtattál és Eqqo már meg is indul. Ez különösen idegesítő, amikor valamelyik feladványt időre kéne megoldani. Ezt leszámítva amúgy a program nagyon egyben van, jól is néz ki és a 60 f/s-es képfrissítés is nagyon ritkán döccenik meg.

Az EQQO igazán kellemes meglepetés, egyfelől kvázi hihető módon ábrázolja egy vak kisfiú nem mindennapi kalandját, másfelől mellébeszélés és öncélú időhúzás nélkül prezentál kellemes puzzle feladványokat. Bár a történet körülbelül öt óra alatt végetér, azalatt kiteljesedik, nem marad hiányérzeted. Hat dollárért soha ne kapj rosszabb játékot, szívből kívánom.

7/10