Fighting Fantasy: a főhős Te vagyKönyv

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján egy generáció gyerekkorát határozták meg hazánkban is ezek a könyvek, és bár a kilencvenes évek végére világszerte sokat veszítettek népszerűségükből, a kiadók és szerzők sokszor próbálkoztak mind a felfrissítésükkel, mind az újraindításukkal, inkább kevesebb, mintsem több sikerrel. Ian Livingstone nem kevés ideig az Eidos elnökeként (is) tevékenykedett, öt évvel ezelőtt mégis megpróbálkozott az akkorra teljesen tetszhalott állapotban vegetáló franchiseba életet lehelni néhány teljesen új írással (Allansia bérgyilkosai, A veszedelem kikötője), és ha nem is állíthatjuk, hogy világmegváltó siker lett a sorozat, úgy tűnik mostanra ismét megvetette a lábát annyira, hogy életben tudjon maradni. El kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy hazánkban is újra fantáziát lásson valaki ezekben a kötetekben, végül az Univerzál-Kaméleon kiadó karolta fel tavaly a Fighting Fantasy brandet. A gondozásukban azóta megjelent az egyik legnagyobb fan-favorit (Az országút harcosa), az 1992-es, magyarul eddig nem olvasható Visszatérés a Tűzhegyhez, valamint a reboot első két, már említett kötete. Az egykori klasszikust az új irányvonal egy képviselőjével összevetve mi pedig arra voltunk kiváncsiak, van-e manapság létjogosultsága a Fighting Fantasynek, vagy csak a nosztalgiára építenek ezek a könyvek.

Az első sokk akkor éri a régi köteteket ismerő olvasót, amikor a könyveket kinyitva szembesül azzal a térképpel, amelyben szinte az összes Fighting Fantasy írás játszódik. Persze, valahogy tudat alatt régen is tisztában voltunk vele, hogy annyi a kereszthivatkozás a könyvek között, hogy biztosan kell lennie egy közös világnak, de az igazából Allansia térképének tanulmányozásakor válik nyilvánvalóvá, hogy mennyire kis területen osztoznak ezek a történetek.

A Visszatérés a tűzhegyhez a sorozat tizedik évfordulójára jelent meg, helyszíne pedig visszautal a kezdetekre: kalandunk ismét Zagor pokoli lakhelyére vezet, hogy ismét kísérletet tegyünk a legyőzésére. A történet minden szempontból old-school, magában foglal mindent, amitől a nyolcvanas-kilencvenes években népszerűek voltak ezek a kötetek. A történet középpontjában a mindent felülmúló gonosz legyőzése áll, az odáig vezető út során pedig válogatás nélkül kell szembenézni mindennel, amire a legjobb jelző a "tisztességtelen". A sztoriban rengeteg az elágazás, ebből adódóan nagyon-nagyon nehéz minden begyűjteni, ami az életben maradáshoz szükséges, ráadásul számtalanszor kell olyan bejegyzéshez lapoznunk, aminek a számát órákkal korábban kellett feljegyeznünk, ha pedig nem tettük ezt meg, akkor így jártunk. Az történet fele játszódik csak a Tűzhegy gyomrában, az odavezető út legalább annyi veszélyt, de sokkal kevesebb érdekességet rejt - hiába, a zárt, labirintusszerű terek mindig jobban álltak a Fighting Fantasynek, mint a hosszú utazások.

Maga a hegy természetesen maga a totális káosz, egymás mögé minden logika nélkül felsorakoztatott ötletek és szivatások halmaza, amiben lehetetlenség jó döntéseket hozni (de ezt szemrebbenés nélkül elnézzük, mi több, tudunk magunkon röhögni minden alkalommal, amikor kalandunk véget ér). Erősen látszik, hogy építettek arra, hogy az olvasó majd négyszer-ötször nekifut a végigjátszásnak (még csalással se nagyon csinálható meg szerintem kevesebből), és a következetes történetnél sokkal fontosabb volt az égbe pumpált nehézség, ebben szerintem amúgy biztosan top hármas a Visszatérés a tűzhegyhez. Teljes retro hangulat, amolyan Fighting Fantasy best of az egész - jó választás volt ezt kiadni az igen bőséges kínálatból, még akkor is, ha összességében orbitális nagy katyvasz a történet.

Arra voltam kíváncsi ezután, hogy az öt évvel ezelőtti reboot magával hoz-e változásokat az évtizedes szabályrendszerbe. Elfogadják-e a készítők, hogy a legtöbben kockák nélkül, legalább három-négy ujjal könyvjelzőset játszva forgatják a könyveket? Hogy azok a borzalmas történetek, amik elmentek a nyolcvanas években, azoknál már a pályakezdő fantasy-szerzők is jobbat írnak? Egyáltalán, olvasóként érezni-e bármi változást az új történeteket olvasva, vagy simán elférnének a régiek között? A rövid válasz az, hogy annak ellenére, hogy a szabályrendszer semmit sem változott, egyértelműen más szellemiségben íródott A veszedelem kikötője. Ez, ellentétben az előbbi történettel egy utazást ír le, Frodó sem járhatott volna be kacifántosabb utat, mint a főhős.

Van itt labirintus, erdei helyszín, hosszabb utazás, kisváros és nagyváros, mindez szépen következetesen végigvezetve, talán túlzottan is lineáris formában. Egészen más az írói megközelítés is, nem ritka a két-három oldalas leírás a fontosabb pontokon, a korábbi kötetekre jellemző egyszerű nyelvezet is sokkal igényesebb és olvasmányosabb lett. Az alaptörténet - természetesen ismét a világot mentjük meg a gonosztól - banalitása mellett hiányoznak az igazán gagyi, logikátlan fordulatok is, már-már meglepő, de az egymás után következő jelenetek között van összefüggés, a történések között pedig kohézió. Ennek természetesen ára van, mégpedig az, hogy sokkal kevesebb az elágazás, mint azt megszokhattuk, és ugyan el lehet rontani a dolgokat, második végigolvasásnál többre itt aligha van szükség. Már csak azért is, mert a felfedezést és a kíváncsiságot jutalmazza a könyv, nem pedig 50%-ban bünteti, mint korábban. A csaták során bevallom - most is - csaltam, de az még így is szemmel látható volt, hogy mennyivel könnyebb lett minden, nem csak a tárgyak összegyűjtése, de az ellenfelek legyőzése is.

A legnagyobb különbség mégis talán az volt a kettő írás között, hogy míg a Visszatérés a tűzhegyhez olvasása igazi guilty pleasure, végtelenül szórakoztató, de bármilyen minőséget nélkülöző történetvezetésével, addig A veszedelem kikötője (aminek csak töredéke játszódik a címben szereplő helyszínen) sokkal igényesebben van felépítve és megírva. Na persze nem éri el egy másodvonalas fantasy regény szintjét, de egy másodpercig sem ez a célja, sokkal inkább a könnyed, alapvetően stresszmentes kikapcsolódás biztosítása, miközben akaratlanul is visszautazik az ember harminc évet az időben. Nem tudom, hogy új, fiatal olvasók értik és értékelik-e, hogy miről szól ez az egész, és miért ennyire élvezetes, vagy megmarad nekünk boomereknek a Fighting Fantasy, de akárhogy is legyen, nagyon jó érzés újra magyarul olvasni ilyen történeteket.

A két kötetet az Univerzál-Kaméleon kiadó bocsátotta rendelkezésünkre.