Best of music 2009 (part 1. updated)

Joe Bonamassa - The Ballad of John Henry

Nem vagyok az a nagy blues fanatikus. Valahogy sosem vonzott különösebben a gyapotföldeken munkálkodó rabszolgák nehéz életéről képet festő gitárosok muzsikája, amely képtelen kinőni a három akkord és a pentaton skála bűvköréből.

Az ilyen modernebb alkotások viszont néha megfogják az én fülemet is.

Legyen bármennyire nyálas és közízlést szolgáló, eredetiséget sokszor mellőző Bonamassa zenéje, mégis képes elvarázsolni.

A címadó dal húzós gitár-riffje, elnyújtott refrénje és a láncok csörgése tényleg azt az érzést keltette bennem, mintha egy leláncolt rabszolga lennék, a Jockey Full of Bourbon bárzongorája párosítva a kellemes basszussal hozta a vadnyugati érzést magával, a Lonesome Road Blues pedig adta a BB King-érzést is...

Az egész teletömve korabeli hangszerekkel és megoldásokkal, mégis az egész friss és modern és nem mellőzi az okos megoldásokat sem.

Richard Bona - The Ten Shades of Blues

Richard Bona, az afrikai származású énekes/basszusgitáros igazán elsőosztályú világzenei albumokat készít. Ez köszönhető lehet a gyönyörű, Bobby McFerrint idéző hangjának, a kellemesen lüktető, vérpezsdítő basszusjátéknak és a származásának köszönhető teljesen autentikus afrikai zenének, mellyel jócskán átszövi minden művét.

Helyenként soulos és pár számban gospeles megoldásokkal is.

Békés, igazán boldog örömzene ez, mely úgy vélem származástól függetlenül minden békeszerető ember számára kellemes lelki balzsam lehet boldog és szomorú napokban egyaránt.

Lynch Mob - Smoke and Mirrors

Bármennyire szeressem is George Lynch mester gitárjátékát, mint a legtöbb nagy virtuóznak, így neki is nehéz bandában érvényesülni úgy, hogy közben ne veszítse el játékának igazi esszenciáját. (oké, létezik kivétel, mint Gilmour, Petrucci, Gilbert, Kotzen, de a virtuózok jó 99%-a nem igazán köthető híres együtteshez...)

Eddig igazán kevés albumáról mondhatom el, hogy elejétől a végéig élveztem és nem éreztem tucatterméknek. Elsőre ez is csak végigment a lejátszómon. Aztán azon kaptam magam, hogy egész este a fejemben járt egy refrén és nem tudtam, mi a szám címe...

Mondhatni, hozza a 80-as évek klasszikus rock stílusát, kicsit mai formában, itt ott effektezett vokálokkal, néhol egy-egy plusz hangeffekttel.

Nálam viszont már csak azért listán a helye, mert végre egy újabb album Lynchtől, ami nem csak a tizenkettedik a tucatból.

Parov Stelar - Coco

Fogjuk a partihangulatú gépzenét, adjunk hozzá néhány használható hangú énekest, fűszerezzük egy kevés jazz-el és tálaljuk közönség-centrikus, pop-os formában. Kész is az új Stelar album. Igényesebb elektronikus zenei kedvelőknek erősen ajánlott formula, tele inspiráló erővel.

Szeretem, ha egy alapvetően rádióbarát számba zenei értékeket is csempész az alkotója. Itt pedig sikerült csurig tölteni számos művet.

Furcsa, keserédes számok, melyek lazításhoz és kába hajnalokhoz tökéletes aláfestést nyújtanak.

Igényesebb elektronikus zene-hallgatóknak erősen ajánlott.

Derek Sherinian - Molecular Heinosity

Az instrumentális fúziós progresszív metál, amely árasztja magából az űr hangulatát, valahogy nagyon a gyengém.

Sherinian Mester ugyan a 2003-as Black Utopia színvonalát nem hiszem, hogy valaha képes lesz még elérni, ettől függetlenül érdeklődve hallgatom minden anyagát. Szokatlan módon most nem vette körbe magát úgy világsztárokkal, mint korábban. Csupán Virgil Donati, Tony Franklin, Rusty Cooley, Brett Garsed és Zakk Wylde neveit érdemes megemlíteni.

Egészen kevés a korábbiakhoz képest.

Ennek ellenére még mindig elsőosztályú, intelligens-zenét kapunk a pénzünkért.

Tele metál-riffekkel és billentyűszólókkal, jazz-es megoldásokkal és trükkös gitárszólókkal.

Zakk amúgy csak a lemez utolsó dalán hallható. Az egyetlen nem instrumentális darab, amiben ráadásul ő is énekel!

Habár ez a szám a többihez képest egyszerű, mint a faék, az Ozzy-vokál tökéletes leutánzása már önmagában 10 pontos művelet.