Az őrület határán

Az őrület határán

Körülöttem zöld, piros, kék minden,

A hang a fejemben eléggé rideg.

Bár mond csúnyát, szépet és durvát,

Nem hallgatok rá, mert a hangok kicsit furák.

A hang buzdít és parancsol,

Kéri, hogy hallgassak rá,

Mert különben elbarangol,

És nem hallom többet a hangját.

Pedig szükségem van rá,

Ezt ő is tudja és sosem hagy itt,

Mert különben rám dőlnek a fák,

És ehhez nem kell más csak hit.

Ami nekem lesz, volt és van is bőven,

Csak az a kérdés mennyire hiszek benne,

És én hiszek mindenbe, abba is, amibe nem kőne'.

A hang egyre többet beszélt és csak beszélt,

Kért és adott nekem dolgokat,

Össze-vissza, gyötört, mint egy gondolat,

Egyik nap jött egy képzeletbeli levél.

A levélben mondtam el a búcsúmat,

Mert nem maradhatok itt tovább,

Nekem a helyem a földben van

Aki, olyan őrült, mint én,

A pokolba való csakis oda.

Nagyon szeretném, ha még maradhatnék,

De nem. Mennem kell. Örökre.