Mivel játszom mostanság (bónusz nyavajgással)

Annyira összefolynak a napok és olyan gyorsan történik minden, hogy még mindig nem egészen fogtam fel, hogy múlt hét szerdán szegény öreg Guszti cicóm 17. születésnapja előtt pár nappal váratlan hirtelenséggel elpusztult. Az se sokat segít, hogy megint a legrosszabbkor betegedtem le, mostanában egyszerre mindig legalább ötféle dolgot kéne csinálnom, és így is folyton elmaradásaim vannak. A szervezetem túlterhelés elleni védelmi reflexei sajnos túl jól működnek, így ha kezdek besokkallni, hajlamos vagyok mindent félredobva átmenetileg kellemes dolgokba, például játékokba menekülni.

Múlt hétvégén, amikor a megfázásom tetőzött és az agykapacitásom legfeljebb egy egysejtűével vetekedett, jól esett volna ágyban, párnák közt GC kontrollert szorongatva kicsit elővenni a Wind Wakert. Jött a kellemetlen meglepetés: hónapok óta nem kapcsoltam be se a tévét, se a gamecubeot, így teljesen váratlanul ért, hogy a tévém időközben kimúlt. Sajnos eddigre már nagyon a fejembe vettem, hogy nekem Wind Waker kell azonnal, különben meghalok, úgyhogy jobb ötlet híján beizzítottam a Dolphin emulátort, meg a PS2 kontrollert és elkezdtem az egészet előlről PC-n. Szerencsémre a játék teljesen játszható emulátorral is, egyedül a Dragon Roost sziget dungeonjától kaptam párszor majdnem epilepsziás rohamot, mert a tűz- és füsteffektek kissé bugzanak, ezért a képernyő elég szemrohasztóan hullámzott. Durva NPC-kből egyébként ebben a Zelda játékban sincs hiány és igencsak nehéz volt eldöntenem, hogy a vevők látványától örömében sikoltozó afró boltos, a Linket seggdugasznak hívó és állandóan sértegető vörös fejkendős kalóz, Gonzo, és a munkáját teljes beleéléssel végző, vendégeihez azonban nem túl kedves torpedós fickó közül melyik is a kedvencem.

Aztán egyértelművé vált, hogy a torpedós fickó.

A torpedós fickóval később a nyílt tengeren is találkoztam, ahol egy aprócska szigeten árválkodó kis bástyaszerűség tetején ücsörögve várta az arra tévedőket, hátha befizetnek egy torpedóhoz hasonló kalózos játékra, amiben egy ágyúval kell határozottan hordószerű kalózhajókat elsüllyeszteni.

A beleélés változatlan, a durvaság kedvéért most Gonzót személyesíti meg és sérteget.

Ha már Zeldás témánál vagyunk, a megjelenés napjának közeledtével egyre jobban várom a Skyward Swordot, magam sem tudom miért, hisz Wii híján játszani aligha fogok tudni vele (na jó, az igazság az, hogy baromira bízom benne, hogy az emulátor a Twilight Princesshez hasonlóan jól fog boldogulni vele és akkor már csak Wiimoteot, meg nunchukot kell valakitől kölcsönkérnem : D).

Az a... dolog 00:54-nél a bizonyíték, hogy megint lesznek durva NPC-k.

A főcímzene valami elképesztően felspannolós és fülbemászó, a trailer alapján pedig maga a játék is döbbenetesen jó lesz, de ha "csak" a Twilight Princess szintjét hozná, én már azzal teljesen meg lennék elégedve. Hogy a Nintendós Reggie klasszikussá vált kijelentésével éljek:

Szintén nagyon friss élmény a Portal 1-2, amikről eddig is tudtam, hogy észveszejtően jók és kreatívak, meg hogy a torta hazugság, de kellett hozzá egyfajta lelkiállapot, hogy végre leüljek portálokban gondolkodva fejtörőket megoldani, miközben egy kellemes hangú mesterséges intelligencia aláz.

A Portal 1 egyestés programnak maga volt a tökéletesség, különösen tetszett az utolsó harmada, amiben a laborpatkány környezetből kiszabadult játékos menekülés közben bekukkanthat az Aperture színfalai mögé.

Ami a Portal 2-t illeti, nem gondoltam volna, hogy a Portal 1-hez képest ekkorát lehet ugrani fejlődésben, pedig de. Háromszor olyan hosszú, még szadistább tesztek, új pályaelemek, magával ragadó történet, monumentális helyszínek, még morbidabb humor na és persze az elképesztő szövegeket lökő gépkompánia. Franc se gondolta volna, hogy egy olyan játékban fogom megismerni az utóbbi idők néhány legemlékezetesebb karakterét, amiben az egyetlen élő, hús-vér szereplő a Gordon Freemanhez hasonlóan nem túl beszédes Chell. Wheatley a legjobb példa arra, hogy egyetlen szem is lehet nagyon kifejező még akkor is, ha történetesen az egész figura csak egy robotszemgolyó. Wheatley az aberrált csacsogásával tökéletes ellensúlya volt a hűvös, továbbra is passzív-agresszív stílusban oltogató GlaDOSnak, bár a második részből azt is megtanultam, hogy a krumplilét rendkívül sokat változtat a személyiségen. A retró pályarészek, amiken a citromokról magyarázó Cave Johnson kalauzol végig minket, a játék talán legjobb részei, gondoltam én, amikor még nem találkoztam a fináléban felbukkanó corrupt coreokkal.

A veszélyre tervezett adventure core dumáin is napokig nevettem, de a totál besózott, eszelős kis dilibogyót nem lehet nem imádni. GlaDOS dalait is biztosan fogom még dudorászni egy darabig és boldogan jöttem rá a steames meg nem nyitott acsikat elnézegetve, hogy még vár rám néhány pályányi élvezet.

Mára ennyi, ideje időt szakítani a kötelességekre is, sajnos a töri órák nem tervezik meg magukat, és többnyire a cikkek se maguktól születnek, még azok se, amiket nem nagyon olvas el senki.