A 100 legjobb játék - 31.

**31. - Castlevania - Symphony of the Night

Megjelenés éve: 1997

Platform: Playstation**

A Castlevania sorozat azon kevesek közé tartozik, amely nem ma kezdte, de a mai napig népszerű tudott maradni. Ugyan a formulát (legalábbis ami a külső ismertetőjegyeket illeti) többször próbálták már meg átültetni háromdébe, valahogy mégsem tudták azt a szintet hozni, azt a varázst reprodukálni, mint a klasszikus két dimenziós epizódokkal. Alanyunk pedig a kétdés epizódok legkiemelkedőbb darabja, a széria koronaékszere.

A Symphony of the Night története ugyan nem váltja meg a világot (folytatódik az örök harc Dracula ellen, főszerepben ezúttal a fővámpír zabigyerekével), de az elmondható, hogy benne csúcsodott ki a Castlevania és a Metroid sorozat szerelemgyermekének számító "Metroidvania" játékmenet (amikoris a játék területét szakaszosan fedezzük fel, az egyre újabb képességekkel egyre újabb részekre juthatunk be - manapság a Batman: Arkham Asylum és a Shadow Complex a kategória legismertebb képviselője). A korábbi részek már kiforrott játékmenetét egy, még a Super Metroid-énál is tartalmasabb világgal ötvözte. A régi epizódokhoz képest nem a szokásos "egy szuszra" mókáról van szó, a szakaszok közti állásmentések (és később a teleportok) nem csak az akkori új játékos trendek, hanem épp a méretes bejárható terület miatt kerültek be a játékba. A szavatosságot nagyban növeli (az említett Metroidvania koncepcióra jellemző) visszamászkálás, azaz a már korábban megismert helyszíneken történő újabb szakaszok megnyitása, illetve a kismillió rejtett tárgy és szoba felfedezése, valamint a játékteret kissé csalafintán megduplázó, trükkösen elérhető rájátszás is. Dracula kastélya pedig van olyan változatos, érdekes és szerethető, hogy ne unjuk magunkat rommá, ebben pedig nagy segítséget jelentenek a sorozat ügyeletes zeneszerzője, a rendkívül tehetséges Michiru Yamane által komponált dallamok is, amelyek az erre fogékony játékos fejében pillanatok alatt megragadnak, feledhetetlenné téve a kalandozás egyes helyszíneit.

Legyen szó toronyról, kínzókamráról vagy nyugodt(nak tűnő) várkertről, nem nagyon fogunk unatkozni, már csak azért sem, mert a sorozatra jellemző ellenfelek hadán kell magunkat átvágni - akik közt találunk zombikat, gyíkembereket, gépiesített lovagokat, medúzafejeket, törpéket, szellemeket, békákat, félbevágott lovakat, méretes főellenségeket és egyéb kreatúrákat, így a harcok változatosságára semmiképp sem lehet panasz.

Ha már szóba kerültek a tárgyak (amelyeket ebben a részben elsőként lehet RPG-s módon karakterünkre felszerelni), akkor erre mindenképp kitérnék, mivel igen nagy mennyiségben kaparhatóak össze a felszerezések, és hosszabb távon ezek a tárgyak jelentik a játék legérdekesebb részét. Az alapból megtalálható tárgyakon kívül az ellenfelek is dobálják a cuccokat, köztük rengeteg olyannal, amelyekkel jómagam több végigjátszás után sem találkoztam, így pedig sokadjára is izgalmas maradt a kutakodás. A csúcs, hogy jónéhány tárgy nem az az egyszerű statisztika-növelő darab, hanem egyedi képességekkel vagy támadásokkal ruházzákk fel a főszereplőt, sőt, egyes ruhaszettek (az összes szükséges elem felpakolása után) még ennél is meglepőbb dolgokra is képesek.

Összességében, ha egy szóban kéne összefoglalnom a játékot, akkor mindenképp a "varázslatos" kifejezést használnám. Ha a belső tartalom nem is lenne, a külső héj, a mesés helyszínekkel, a remek ellenfelekkel és az imádnivaló zenékkel együtt is egy remek elegyet alkotnának, így viszont - számomra - a Konami minden idők egyik legkiemelkedőbb játékát rakta le az asztalra.

/TheSickness/