A 100 legjobb játék - 22

**22 - Shadow of the Colossus

Megjelenés éve: 2005

Platformok: Playstation 2**

Alig hagytuk el a Ico hatalmas várkomplexumát, máris itt a következő Ueda mestermű, a Shadow of the Colossus, ami talán még közelebb áll a tökéleteshez, mint szellemi elődje két bejegyzéssel hátrébb. Sok játékfejlesztő használja a programkódokat festővászonnak, de mint a művészek világában, itt is teljesen egyedi, máséval összehasonlíthatatlan alkotások születnek. Ueda testet öltött látomásai pedig még a művészinek titulált játékok tömegéből is kolosszusként emelkedik ki. Az Ico-t megálmodták, majd megalkották. A keretek közé szorított tér megvalósítható, a határokat kézzel lehetett húzni, még ha a méretarányok nagyobbak is voltak a megszokottnál, érezted, hogy a bejárat és kijárat felmérhető. Ezzel szemben a Colossus tényleg olyan, mint egy véget nem érő kirándulás a képzelet birodalmába. A kulcsszó pedig; a végtelen. Láttunk már hatalmas sand box világokat, de olyat még biztos nem, aminek te sem tudod elképzelni hol lehet a vége, hol vannak azok a falak, amik lehatárolják a fantázia végtelenségét. Itt ilyen nincs, túlságosan kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy ennek a világnak a méreteit ép ésszel fel tudjuk fogni. Nem is biztos, hogy fel akarjuk. Mi csak szeretnénk megmenteni "A" lányt. A lányt, akiért az életünket áldozzuk, akiért az istenekkel is hajlandóak vagyunk szembeszállni, és akiről fingunk nincs, hogy ki az isten.

A Colossus abban különbözik minden mástól, hogy míg más szabadon bejárható világokban a szabadság illúzióját kapjuk, itt az illúzió szabadsága a miénk. Ueda az életét és az álmát tárta elénk, mi pedig lehetőséget kaptunk, hogy átélhessük a játéktörténelem legkülönlegesebb meséjét.

A mesét, amiben magányos hős még nem volt ennyire kirekesztett, a külvilágtól elzárt. Motiváltságával nem vagyunk tisztában, de hiszünk benne és együtt érzünk, így mi is mindent megteszünk azért, hogy célját elérje. Ez a cél pedig nem más, mint a végtelen vidék 16 kolosszusát átsegíteni a túlvilágra. Ami nem lesz egyszerű. És nem azért mert olyan játékmechanikát kapunk, ami alapjaiban írja át a platformjátékok működését, hanem azért, mert ezek a lények az égvilágon semmit nem ártottak neked, sokkal inkább szánalmat ébresztenek benned és épp emiatt minden egyes kardszúrás belőled is ugyanolyan fájdalmat vált ki, mint a kolosszusokból. A tizenhat istenszerű kőóriás, akik hol méretükkel, hol egyéb tulajdonságaikkal parancsolnak tekintélyt és akik felkutatása, legyőzése a konzoltörténelem egyik, - ha nem a - legnagyobb katarzisélményét szállítják neked. Lóháton. Agro, hűséges társad tökéletesen belesimul a történésekbe, közös kalandjaitok során olyan szintű érzelmi kötődés alakul ki közte és a játékos között, ami szintén párját ritkítja.

Mi játékosok kemény férfiak (amikor nem nők) vagyunk, nem szeretjük a túlzott érzelmeket, beszélni főleg utálunk róluk, és inkább törjék el mindkét karunk és lábunk, mintsem, hogy könnyeket lássanak szemünk sarkában gyöngyöződni. Épp ezért nem is tanácsolom, hogy a Colossust bárki is társaságban játssza. Ha át akarod adni magad az őszinte érzelmeknek, zárkózz be, tekerd fel a hangerőt (érdemes, Kow Otani felejthetetlen muzsikát komponált), sötétítsd be a szobát és készülj fel életed egyik legszívbemarkolóbb élményére!

Végezetül pedig itt a Húsvét, áldozzunk nyulakat Ueda tiszteletére, hogy most már végre tényleg jelenjen meg az a szájbakúrt The Last Guardian.

/MRenton/