A 100 legjobb játék - 13

**13 - Super Metroid

Megjelenés éve: 1994

Platform: Super Nintendo**

A Metroid sorozat mindig is könnyen beazonosítható volt jellegzetes ismertetőjegyeiről (az egyedi sci-fi környezetről, az ellenfelekről, a tipikus dallamokról és hangokról), és a harmadik résznél, a Super Nintendós epizódnál kristályosodott ki a korábban is már nyomokban jelen lévő, későbbiekben a teljes szériát végleg meghatározó játékmenet alapja, amelyet a két zsánerteremtő után csak MetroidVania néven ismernek a játékosok.

A játék elején főhősnőnk, az idegen Chozo faj által felnevelt, idővel nővé cseperedett, galaxisszerte ismert fejvadász, Samus Aran, legutóbbi kalandja után épp az őt anyjának gondoló utolsó Metroidot szállítja el tudósok egy csoportjához. Távozása után nem sokkal jön a vészjelzés: a tudósokat megölték, a kis lényt pedig elrabolták, a nyomok hősnőnket az űrkalózok néven emlegetett fajhoz, illetve a Zebes bolygóhoz vezetik - Samus először a sorozatban szokásos bevezető helyszínként funkcionáló űrállomáson küzdi végig magát, majd a szintén hagyományos menekülős rész után érkezik meg a játék igazi helyszínére, azaz a Tebes bolygó felszínére.

Adva vagyon tehát a kifejezetten ellenséges, tényleg idegennek ható környezet a legkülönfélébb lényekkel benépestíve, maga a világ pedig jól meghatározható, hangulatában és ellenfeleiben jól elkülönülő részekre tagolva, mindez egy logikusan felépített térképrendszerbe építve, ahol már maga a térkép is elárulhatja, hová tartunk, merre lehet érdemes titkok után kutakodnunk. A Super Metroid leginkább a felfedezés varázsáról szól, ebben pedig nagy szerepe van a szép lassan megnyíló képességeknek (erősebb rakéták, összegömbölyödés, speciális ugrások, röntgen-látás, satöbbi), melyek ügyes és körültekintő használatával igazi élmény a kutakodás. Minden egyes szoba tartogathat titkokat, ami vizsgálódásra ösztönzi a játékost, ha pedig magától fedez fel valamit az ember, az tud csak igazán katarzist okozni. A legtöbb ellenfelet azért ki kell ismerni, mielőtt megfelelően fel tudunk ellenük lépni, vagy épp meglenne ellenük a megfelelő fegyver, és persze a méretes főellenségek külön odafigyelést igényelnek, megfelelő kihívást biztosítanak, és általában az épp legutóbb begyűjtött fegyver / képesség segítségével győzhetőek le, de maga a harc tulajdonképp másodlagos, a játékost mindvégig a már említett felfedezés élménye, az idegen, misztikus hangulatú, különleges helyszínek megismerésének izgalma hajtja.

A Super Metroid (az egész sorozattal egyetemben) külsőségeiben is jellegzetes. A maga idejében kiemelkedően szépnek számított, remek a színhasználat, a korhoz képest részletes lett megrajzolva, az animációk is nagyon rendben vannak, a magam részéről most is pofásnak, kifejezetten stílusosnak találom. A másik Kenji Yamamoto zenéje, amely a megelelő helyen tud kellően feszes, baljóslatú, bizsergetően misztikus vagy elrévedősen "űrhangulatú" atmoszférát teremteni, nélküle, egy sematikusabb aláfestéssel nem lenne ugyanaz a sorozat, meglátásom szerint sokat veszítene bájából, nem tudna ugyanaz lenni.

A Super Metroid az a játék, amely egész egyszerűen nem tud megöregedni. Van olyan ismerősöm, aki 4-5 éve vitte végig először, és legalább annyira tudta élvezni, mint mi anno, ez pedig nagy szó. Köszönhető ez annak, hogy a játékmenet ritmusa simán odarakható a modern játékok mellé, letisztult, felesleges sallangoktól mentes, a kihívás épp kellemesre van belőve, tartalmas, a rengeteg rejtett apróság gyűjtésének izgalma és az atmoszféra miatt még ma is bátran ajánlható mindenkinek.

/theSickness/